Kosztoló blog

Miután kiaknáztam a budapesti csicsi lehetőségeket, még mindig nem untam meg a balkán kolbásza dolgot. Hívtam pár cimborát, elmentem Józsihoz a Mészár Steakbe és raktam egy nagyobbacska tüzet. Azt kell mondjam, Józsi nagyon leszerepelt. Ő valami bosnyák keveréket sózott rám, ami nem a marha-sertés-bárány kombó, hanem a kóser verzió: marha-borjú-bárány volt. Illetve inkább birka volt az a szaga és a kifolyatott 7 liter faggyú alapján. Józsi keveréke a legrosszabb hamburger sütési emlékeinket idézte. Jobban bosszantott volna, hogy a hús szétesik, szétforgácsolódik atomjaira, ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy a tűzoltó készüléket kajtassam. Annyira faggyús volt ugyanis a mix, hogy a szépen, nyugodtan izzó parazsat is azonnal begyújtotta, így a nagy műgonddal, 7 óra alatt meggyúrt hurkákat egy pillanat alatt szénné égni láttam, hiába kapkodtam, már csak a szőrt tudtam leégetni a kezemről ráadásként. Jött a B terv, beraktam a sütőbe a maradékot, hátha az nem kap azonnal lángra. Tényleg undorító mennyiségű zsiradék jött ki belőle, ami még hagyján lett volna, ha a kellemes íz miatt az egész szarakodás megérte volna. De nem. Józsi ezt nem találta el. Ülj le, egyes.

Ellenben én! Háhá! A jól bevált családi módszert alkalmaztam: 50-30-20% arányban marha-sertés-bárány húskeverék sóval, borssal, egy leheletnyi, nagyon apróra vágott hagymával, olíva olajjal és szódabikarbónával, aztán slussz. A marhának lehet szépen a faggyús részét kérni, sertésből pedig a lapockát. Sütés előtti este kell bekeverni, ez nagy mennyiségnél nem egy tiszta munka. A hurkákat elég a sütés napján megformázni. Olyan vastagra gyúrjuk őket, amit még a tűzön kezelni tudunk - ez grill rács és forgató eszköz függő. Na ezek a kis husik nem hullottak szét, és ez a szódabikarbóna titka. Nem is égtek meg, csak szépen pirultak és illatoztak. Ha gyakran csinálnék csicsit, biztos elkezdenék kísérletezni mindenféle extra fűszerezésekkel, mint egy kis rozmaring vagy éppen tárkony. De most éppen elég volt a tök alap verzió is.

A Balkán esthez ajvár is dukál, ami talán még jobban sikerült, mint a hús maga. Kiolvastam mondjuk érte az egész internetet, de megérte. Illetve nem. Mert első sorban arra lettem volna kíváncsi, mi is igazából a különbség a zakuszka és az ajvár között. Az én prekoncepcióm az volt, hogy a zakuszka inkább padlizsános, mint paprikás, de nem. Egyetértés ebben a kérdésben nincsen, van aki azt mondja, a zakuszkában nincs paradicsom, van aki azt írja, az egyik román, a másik szerb, stb. Szóval nem lettem okosabb. Én azt a nagyon piros cuccot, amit a csevaphoz enni kell(!), ajvárnak hívom és a következőképpen csináltam végülis saját kútfőből.

Vettem egy csomó kápia paprikát (20 darabot kb), valamint fele annyi paradicsom paprikát és kaliforniai paprikát vegyesen. Na meg egy szép erős zöld paprikát, aminek végül aztán csak a felét mertem beletenni. Vettem egy fél kilót a legjobb ízű paradicsomból is, ami most az apró fürtös paradicsom volt és még két nagy padlizsánt. A paprikákat kicsumáztam és beraktam a sütőbe. Grillezni lett volna az igazi, de nem akartam emiatt külön tüzet gyújtani. Addig sütöttem őket, míg a paprikák tök feketék nem lettek. Tök feketék, szénné égettnek tűnően feketék mindkét oldalukon. Komolyan mondom, nem kell sajnálni őket. Mert ha sajnáljuk, akkor szerencsétlenkedhetünk a hámozásnál. Szóval égessük csak le róluk a héjukat. Aztán amikor ez megvolt, jön a trükk. Beraktam őket egy nejlonzacskóba és megvártam, míg ott kihűlnek. 

Közben egy nagyon nagy fej vöröshagymát felaprítottam, és olíva olajon elkezdtem üvegesíteni, majd mellédobtam még 3 egész fej fokhagymát, mert a sült fokhagymánál jobb íze kevés dolognak van. Mostanában egyre több kosztra vagy kosztba teszek (értsd saláta, rántotta, stb. - azt hiszem, szerelmes vagyok, már mint a fokhagymába). Rádobtam a megmosott paradicsomokat az üveges hagymára és addig kevergettem, míg ki nem hasadt a héjuk. Akkor levettem a tűzről, nagyon alaposan összeturmixoltam (mert paradicsomot hámozni aztán tényleg kinek van türelme), és sóztam, borsoztam jószívvel, végül csavartam rá egy citromot.

Aztán erre ment a meghámozott, felkockázott paprika és a puha padlizsán kikapart belseje. Utána ezt így főzögettem. Folyamatosan keverni kell, mert könnyen leég. Ajvárt készíteni tehát egy igazi szívás. Újra elővettem a robotgépet és egyik kezemben fakanál, másik kezemben a turbó turmixoló (ne nyomjuk le az aljára, nehogy elolvadjon a műanyag fej - true story), elvoltam még így egy néhány percet. Itt még lehet utóízesíteni (még egy kis fokhagyma, só, bors). Addig kell főzni, míg a kanál csíkot nem húz maga után, ahogy elválik a szósz az edénytől. Ezt két nappal a nagy nap előtt csináltam meg, addig tökéletesen összeérett. Olyan két nagy befőttes üvegnyi mennyiség lett egyébként.

Hogy ne maradjak szégyenben, még egy ecetes grill paprikát is összedobtam. Az egy sima salátalé + olaj, bors és fokhagyma. Tehát porcukor, só, víz, ecet illetve zúzott fokhagyma és frissen őrölt bors, a végén olaj, amikor az előzőek arányát már nem kóstolgatjuk. A paprikákat meg az ajvárhoz hasonló módon meggrillezzük (ezt tényleg tűzön), lehámozzuk és beledobjuk. Apukám még a tányérból a levelet is ki szokta szürcsölni/tunkolni.

Van nekem egy ilyen perverz vonzódásom a balkáni népekhez, ez nem vitás. Nem csak azért, mert minden bizonnyal minden balkáni férfi fojtott már meg a két puszta kezével egy ökröt - ahogy egy Balkán-szakértő barátnőm fogalmazott. Ó, istenem, te zubogó tesztoszteron. Hanem mert ezek a népek tudnak és szeretnek élni. Minden vicc egyben egy orosz rulett, tenger van bronzbőrrel és sokat sejtető távolba nézéssel, na meg szívdobbantó kávé, isteni sajtok, kencék, sonkák, húsok, tengeri jóságok, sőt a horvátok még megtanultak tésztául is.

Szóval tartozom magamnak annyival, hogy évente meglátogatom balkáni barátaimat, hogy aztán a tengerparton a calamarim fölött ülve arról ábrándozzak, hogy végül egy tengeri medve belátja, nem tud nélkülem élni, így elhajózunk az alkonyatba és sose jövünk vissza. Na de amíg a medvék vakon tapogatóznak szőrös derekú menyecskéik körében, addig én egy módon tudom elviselhetővé tenni a várakozást: eszem az étkeiket. Na de Magyarországon erre nem sok lehetőség van, a halakat és egyéb tengeri csodákat kb. úgy ahogy vannak, el is felejthetjük, mert ne viccelődjünk már azzal, hogy egy ilyen Nemot istenítünk. Gyenge utánzata se lehetne egy középszerű horvát tengerparti büfének, de erről majd máskor.

Tehát maradnak a húsok, razsnyics, pljeskavica és leginkább a csevapcsicsi. De ezekben sem bővelkedik Budapest. Két azaz két helyen juthatunk hozzá ezekhez legjobb tudomásom szerint: a Montenegroi Gurmanban, meg a Balkán Grill Bárnál, ami csak házhozszállít. Soványka választék, itt igen csak megmutatkozik egy piaci rés. A Montenegro persze iszonyú jó választás, ha az ember részegéhes a Blaha környékén. 0-24-ben friss, finom, sokkal jobb választás, mint Alinál a kebab vagy valami hasonló. Csak az a baj, hogy nagyon dühös vagyok rájuk. Az még rendben van, hogy konstans bunkók, az ember igazából nem is vár mást, de lassan pofátlanul drágák is egy fast foodhoz képest. Ha az ember direktben akar tőlük házhozszállítást kérni, akkor lazán bemondják, hogy oda nem megyünk, de ha 5 perc múlva leadjuk a netpincéren keresztül a rendelést, akkor meg persze jönniük kell. De persze a netpincéren keresztül meg még drágábbak, viszont aki októberben a Pannon vidéken a bőrén akarja érezni a Balkánt, az magára vessen. A futárbácsijuk egyébként aranyos, igazi challange-ként éli meg, hogy eljusson az adott címre, átlag úgy négyszer telefonál.

A csevap állaga még kiszállítva is tökéletes, meleg is és a nagy adag sok is. A húsnak jó illata van, ruganyos, a hurkák közepesen vastagok, szaftosak maradnak belül, viszont nem vagyok benne biztos, hogy láttak faszenet. Ha rendelünk a förtelmesen drága feltétek közül, akkor a grill paprikában tévedhetetlenek, viszont a csípős ajvár helyett nem csípőset küldenek, de legalább abból is kábé eleget. A lepénykéjük meg aztán tényleg a mennyekbe visz, az valami nagyon durva. Azt tuti, hogy legalább egy rendesen megolajozott vaslapon megfuttatják. Ezért marad aztán az éjjeli helyben fogyasztásnál mindig a pljeskavica MG módra házi lepényben. Minden csótányos és dögburgert kenterbe ver.

De amiért a Montenegrora dühös vagyok, elfelejtettem a netpincér jelszavam és új választékra vágytam, rendeltem a Foodpandán keresztül a Balkán Grill Bártól, ami vagy valami új dolog lehet vagy eddig vak voltam. Viszont most nagyon jól tettem, hogy rámentem erre a dologra, mert a csevap még finomabb, mint a konkurenciánál. Ha kiszabadítottuk a szottyadt salátaléből, amibe érthetetlen módon belehajítják, ahelyett hogy csak hagymát tettek volna mellé, ahogy kértük és gyorsan betoljuk (mert hogy nem forrón érkezik sajnos), akkor éteri élményben lesz részünk. A legjobb fűszerezés, ami csak elképzelhető, tuti faszénen sült, egy kicsit ugyan vékonyka a hurka és lehetne az állaga jobb-szaftosabb, de az íze tényleg mindenért kárpótol, az ajvár is megjárja csak lehetne több.

Bukta, aranygaluska, csöröge fánk, kalács és a kürtőskalács. Jajj, a kelt tésztánál kevés jobb dolog van. Pláne, hogy ezek az étkek mind kapcsolatba hozhatók a baracklekvárral. Igen, nálunk az aranygaluska galuskáinak közepébe is kerül egy kis lekvár. A kürtőst meg másnap megmikrózva lekvárba tunkolni... Hmm. Ha az életnek a kelt tészta nem lenne része, azt hiszem, fele ennyit sem érne. Erre szoktam gondolni októbertől májusig a Millenium Wellnesben a futógépen haldokolva, miközben az agyamig dugom a fülhallgatómat, hogy valahogy kizárjam a rádió tuctuct, és azon morfondírozom, vajon az orromba mit dughatnék futás közben, hogy azt a hónalj kandeszt ne kelljen inhalálnom, ami erősebb napokon néha könnyezésre is késztet. Nem tudom egyébként, észrevettétek-e már, de ha valahol be kell ragadjon a gomb, ami ezeknek a kondigépeknek a tévé adását vezérli, az biztos hogy a Bridget Jones vagy a TV Paprika. Kész horror. Ragadna inkább be a Fishing and Hunting thrillerekkel felérő izgalmainál vagy a Vidi-Loki örökrangadónál csak ne a Paprikánál! De hát nem véletlen remeg meg az ember keze ott, ahol.

Na ha kelt tésztáról van szó, akkor az ember keze az élesztő megpuhítgatásánál se remegjen meg. Mert az én drága jó édesanyám egyszer bizony nagyot hibázott. A húsvéti menü elkészítésén szorgoskodott, aminek szerves része ugye a frissen sült házi kalács. Sietésben lehetett, mert bedobta az élesztőt kis tejecske társaságában a mikróba. Meggyúrta a tésztát, aztán vártunk. Vártunk és vártunk. De csak nem domborította ki a vájdlingból kibuggyanni vágyó tészta a tanyasi viszonyokhoz mérten tiszta, takaró konyharuhát. Hát akkor megfontuk, a négyes fonást imitáló ide-oda dobálással a kalácsot és szép reményekkel behelyeztük a sütőbe, hogy talán majd ott a jó melegben magához tér az ünnepi menü sarkalatos pontja.

Nem így lett, de legalább szép pirospozsgás az lett, így hát kivettük és kis időt hagyva a hűlésre, megpróbáltuk felszeletelni. Hát nem ment. Na akkor elő a fészerből a fémfűrészt, Gyuri! (apám) és álljunk neki, hogy legalább félbe menjen az a fránya kalács. Mission accomplished. Kutyának fütyülünk, nem hisz a fülének, szinte evőkét köt magára, miközben ül a kutya, okos kutya, csillogó szemmel csodálkozik, hogy tényleg ilyen jó kutya volt? Tényleg ő kapja a húsvéti kalácsot? Nyúlt érte a kis fogacskáival és várta az élményt, ami minden bizonnyal olyan lesz, mintha habba harapna. Arany szíve, csak úgy húzta le a nyakát az a kilós fél-kalács. De a kutya azért kutya, mert mindig nála van a humora. Behelyezkedett hát a csontevő-pózba és a két első mancsocskája közé fogva elkezdte nyalni a sziklakemény kalács egyik csücskét, vele senki nem fog kibabrálni. Ez a kalács egy nagy kitüntetés. Nagy műgonddal ásta hát el az udvar egyik félreeső szegletébe a puhulni nem akaró húsvéti szégyent.

Azóta tudjuk, hogy élesztőt mikróba nem teszünk. Ellenben az öröklődő családi hagyomány szerint a következőképpen készül a kalács:

• 60 dkg liszt
• 18 dkg cukor
• 10 dkg vaj
• 2 tojás
• 2,5 dkg élesztő
• 3-4 dl tej
• pici só

Az élesztőt 1,5 dl tejbe belekockázzuk, 2 db kockacukorral és kevés liszttel masszává keverjük egy edénykében és egy picit kelni hagyjuk. Egy másik, nagy tálban (akkorában, amiben aztán két kézzel kényelmesen gyúrni is tudunk), a lisztbe egy mélyedést nyomunk, és annak a közepébe tesszük a tojásokat, aztán a megkelt kovászt és a cukrot, csipet sót, majd langyos tejjel fokozatosan összegyúrogatjuk (húzogatjuk), végül jöhet az olvasztott vaj. Nem egy tiszta munka, ezért ne tervezzünk közben érintőképernyő nyomogatást, mert az könyökkel - ami talán az egyetlen tiszta pontunk lesz a művelet közben - nehezen megy. Addig kell ezt a dagasztást csinálni, amíg a tészta szépen egyben el nem válik az edény falától. De ez nem olyan kenyérdagasztásféle mozdulat, hanem tényleg húzkodás. Aztán langyos helyen, letakarva kelni hagyjuk, legalább egy fél órán át. Ahogy levesszük róla a konyharuhát, egy kicsit szégyenlősen visszahúzódik, mint a ne kelljen mondani mi a mikor. A tésztát négy egyenlő részre osztjuk (késsel, lisztes kézzel, nem pedig tépkedve és bénázva). Úgy teszünk, mintha ennyi év alatt megtanultuk volna, hogy kell négy kövér nudlit szépen megfonni, majd a megfont kalácsot ügyesen, kivajazott tepsibe tesszük, a tetejét pedig tojássárgájával megkenjük, 180 fokon megsütjük, tűpróbáig.

A kürtős készítés meg úgy kezdődik, mint a régi erdélyi szakácskönyvekben a túróscsusza: válasszunk ki a kondából egy jó hízott disznót, belőle lesz a pörc. Na hát, menjünk el a Praktikerbe és vegyünk legalább két kürtőskalács tekerő rúd izét. A család férfi tagjainak adjuk ki, hogy barkácsoljanak a tűz fölé valami olyan szerkezetet, amibe beakasztva majd ezt megfelelő magasságban tudjuk szépen forgatni. Ha ez mind megvan, akkor:

• 75 dkg liszt
• 2 tojás
• 10 dkg olvasztott vaj
• 2,5 dl tej
• 30 g élesztő
• 4 ek nádcukor
• 1 citrom lereszelt héja
• 1 rúd vanília
• csipet só
• cukor szórni
• darált dió vagy darált akármi, amit rá szeretnénk szórni

És a már megismert módon megkelesztjük a tésztát (persze annyi különbséggel, h ebbe kerül egy kis reszelt citromhéj és egy rúd vanília kikapart bele, vagy legalább vaníliás cukor), amiből aztán kis részeket leválasztva hosszú nudlikat gyúrunk. A kürtőskalács izélő rudat betekerjük alufóliával, az alufóliát alaposan körbevajazzuk, rátekerjük a hosszú nudlikat, majd ha csigában feltekeredett rá a nudli, akkor még meghengergetjük az asztalon a rudat, hogy szépen a tészta mindenhol összeérjen rajta. Ezután vizes kézzel körbesimogatjuk és alaposan kristálycukorral körbeszórjuk. Tűz fölé tesszük és várunk. Eleinte nem történik semmi, aztán ahogy kezd a cukor karamellizálódi, úgy kel alatta a tészta is. Egyik óvja a másikat. Egyszerre fogjuk látni a színén is és a pufiságán is, hogy kész van. Gyorsan, amíg forró a cukormáz rajta, belehempergetjük a szórásba, aztán mehet is le a rúdról, jöhet a következő nudli. Mivel a tekergetéshez közel kell állni a tűzhöz, ideális őszi program.

A legkedvencebb nyálfolyatós oldalam most ez : http://www.greatbritishchefs.com/. Azt hiszem, azzal tették szimpatikussá magukat, hogy van egy olyan menüpont, hogy "How To Cook" - zseniális. Persze ha megnyitja az ember, akkor most például olyat talál benne, hogy "hogyan nyissunk ki egy osztrigát", "hogyan aprítsunk fel egy polipot" - amelyek lássuk be, nem mindennapi problémák. De vannak itt olyan triviális részek is, mint hogy "hogyan válasszunk szét egy tojást" és a többi. Erről egy kicsit a bátyám jut eszembe, akinek hidegrázása lesz - pedig meglehetősen nyugodt ember - ha olyan instrukciót kap, hogy csináljon egy rántást. Mert mi az a rántás? És mi az az öntsd fel vízzel? Mennyi vízzel? Szóval tulajdonképpen ezt a rovatot felfoghatjuk egy férfiaknak szóló szakácskönyv-mankónak. Édes kisfiam, a csokoládét a következőképpen olvasztod meg... Ezekhez még videó is van, hogy abszolút félreértésmentes legyen a dolog. Köszi.

Persze az egész magyar palettán nem találni ehhez az oldalhoz foghatót, mert ez nem egyszerűen egy recept gyűjtő / étterem ajánló vagy fikázó / hírportál-szerű cucc, mint mondjuk a magyarul olvasható legértelmesebb, a Dining Guide, hanem itt tényleg elég menő brit séfek vállalják az arcukat, kertjüket, receptjüket. Egyik kedvenc a Gary Jones, nem csak mert szuper szexi, hanem mert cukin megszállott is. Ezek nem kis emberek ám - és mégis megfőzhető receptek jönnek az oldalon rendre.

Pörögnek persze a szezonális cuccokra ők is. Most a füge és a sütőtök megy éppen, de elő lehet keresni a összetevők alapján a recepteket. Ami jó cucc, ha például nem egy féltekén élsz a Nagy britekkel, aztán mégis szeretnél főzni valamit, haha. Vagy ha éppen jóáron hozzájutottál egy nagyobb adag homárhoz, aztán fogalmad sincs mit csinálj vele.De van máféle csoportosítás is - különleges alkalmak, mint "angol nyár", ami nyilván olyan ritka és meglepetés szerű, hogy megállna az élet, ha nem taszajtanának rajta egyet ezek a kedves emberek, vagy van például ilyen kategória is, hogy "challenging" bizarr marshmallow-val.

Aztán van olyan is, hogy "Kids", ami egy blog tkp. és egy lényegesen jobb változata a Stahl Juci féle - betekeri a nyelvét a gyerek a robotgépbe, miközben a csokit szeretné kinyalni a vájdlingból - próbálkozásoknak. Jófej tippek, király receptek, kütyük és miegymás, ami a gyerekeket főzőcskére és egészségesebb kaják befogadására ösztönözheti.

"És ha most telefonál ajándékba adunk hozzá egy felfújható hátborotvát is." Vagyis ösztönzésképp mindig van valami játék, verseny, vásárfia (most pl húst lehet nyerni - de kedves). Angolul beszélők, nézegessétek csak meg ezt az oldalt. Angolul nem beszélők, Ti se szomorkodjatok, majd csinálunk mi is ilyet, ha lesz ennyi ilyen séfünk, aki még hajlandó is együttműködni.

Már csak 9 hónap van nyárig. Mindenki fel a fejjel! Na jó, ha ez nem lenne így önmagában elég felpörgető, örömteli, túlélésre tunningoló érv, akkor sorolok még néhányat. Be lehet húzni az ágyneműbe a vastagabbik paplant, amit annyival jobban lehet dobálni és a térdek közé gyömöszkölni. Mivel hamarosan már délután 4-kor sötét lesz, nem kell annyit vesződni a hülye napfénnyel és esténként 5-6 epizódot is le lehet darálni a betárazott sorozatokból mindenféle fennakadás nélkül. Ehhez a tevékenységhez természetesen ágyba rendelt pizza dukál, mely receptre felírandó gyógyír az olykor mégis elszomorodó léleknek a főzés-, mozgás- vagy akár életképtelen időszakokban. (Gyengébbek vigyázzanak a mellékhatásként jelentkező, "eszem még egy kis pizzát, mert annyira szomorú vagyok, hogy ilyen kövér lettem az ágyban pizzázástól, hogy semmi más nem vigasztalhat meg csak egy pizza meg egy somlói" spirális széthullással). De az is örömteli, hogy eljött a mézes-tejes tea időszaka valamilyen orosz klasszikus együttes fogyasztásával, mondjuk egy plédbe burkolva az erkélyen.

Így már csodálatosnak ígérkezik az ősz, nem de? Na de. Várhatóan lesznek szüreti mulatságok, disznóvágások és sült gesztenye árusok is idén is, ahogy mindig. Egy halom sütőtökös recept árasztja majd el az internetet és hordókban rohasztva készül már a wannabe szilvapálinka.

Én azt mondom, jobban csúszik ilyenkor a sólet is, szóval kerekedjünk fel egy laza szombaton és látogassunk el az ó csodálatos Kádárba Orbán úrhoz és Kati nénihez, izzasszuk meg az alkarunkat a hangyányit mosogatóleves műanyag terítőn, mely alatt ott figyel a nyolcvanas évek piros-kockás bája, fejünk felett pedig Dévényi Tibi bácsi pontos labdája. Ejj, az az omlós libacomb, ízzel, illattal és évtizedes rutinnal, ahogy figyelve körülöleli a tökéletes állagú és gersli-bab hányadú sóletet, miközben a rózsaszín káposztasaláta alól a tányérkából kiszürcsöljük az ecetet... egyszerűen mesteri. Utána egy jó borsodós aranygaluska avagy egy freccs és jöhet a délutáni szunya, fejünkre borítva egy könyvet a Klauzália túloldalán a Massolitban.

Vasárnap aztán akár autóba is vághatjuk magunkat, és tehetünk egy anzixot a turisták elvonulása után úgy pihegő Balatonon, mint ahogy a magyar válogatott sután buszozik haza a román gyarmatosítás után. A Hatlépcsős egész évben nyitva van és ontja magából velős pirítósát, valamint Valika és Mártika szaktudását. Jajj de jól tud esni a másnapos gyomornak az agyvelő is meg a bors is, ha éppen így együtt és kenyéren vannak tálalva. Aztán inkább ajánlatos egy gyógysör, mint bármi más, meg mert sose lehet tudni. Végülis aki a tablettára meg a fokhagyma dzsihádra nem túlérzékeny, az repetának rendelhet egy rizlinget csirkemájassal, melyhez uborka jár, jópofa, kedvesség, törődés nemigen. De hát ez Magyarország, ahol még mindig bejáratott büntetés a jófejség megvonásra borravaló elvonással reagálni.

És mert a hétfőben az a legjobb, hogy a hétvégével még nem tudunk leállni, az ősszel meg az, hogy már nem csak a hideg, de a forró és sok liternyi leves is jól esik, nézzünk be arra a helyre is, ahol valaha vadas nyulat, szarvaspörköltet, és vadropogóst cumberland mártással lehetett enni, nem középiskolás fokon. Nem maradt meg azonban más a Nimród étteremből mára, mint a sötétbarna lambrin, amely zsírszagát évtizedek óta konstans megbízhatósággal eregeti, valamint a főpincér, a Barbon király, aki valaha a gulyáslevesbe dugta bele az ujját kiegyensúlyozás közben, ma meg a rament tiszteli meg mélyreható tapintásával, és aki legalább olyan megbízhatóan hordozza időtlen idők óta a megunhatatlan Barbon arcszesz szagát, mint a lambrin a magáét. Mily' szerencse, hogy már a GRoby-ban is beszerezheti. A ramen sok és finom, a maneki neko, a kínai integető macska pedig jóétvágyat kíván és ad hozzá.

A franciák nem szaroznak. A legtöbb sütijük a következőképpen készül: végy egy kis ezt, végy egy kis azt, egy csipetnyi ilyet és egy késhegynyi olyat, ezeket tedd egy tálba, keverd össze, majd öntsd egy tepsibe a gyümölcsre, (vagy szórd rá a gyümölcsöt, mandulát, stb-t) és süsd meg, edd meg, ha marad, azt még aznap este nyomd be. Na ezzel a mentalitással én tökéletesen tudok azonosulni. A "három napra tegyük hűtőbe" vagy akár a "tegyük hűtőbe egy pár órára, miközben..." és pláne "az ennyi fokon ennyi ideig" valamint az "ilyen habosra vagy olyan keményre" terminológia nekem hiányzik a világnézetemből. Az a jó, ha már akkor ehetjük a sütit, amikor még égeti a kezünket a felvágás közben. Ki se vesszük a formából, esik szét, szottyad le a tortakanálról, de már fújjuk és pusziljuk is be.

Ráadásul a kontinens népe normális mértékegységekben számol: gramm és deci. Semmi ennyi cup meg annyi tablespoon, teaspoon - ó mennyi félreértésre adott ez már okot... Mert mekkora egy "cup" és most akkor melyik is a tbs és a ts? Ha 1 tbs egyenlő 5 ts, akkor 6,5 ts hány tbs és hány éves a kapitány (erről jut eszembe, Jennifer Aniston elmúlt negyven, beszarás). Sőt, ez a farancia technika nem igényel hétszáz edényt, hőmérőt, habverőt, hajhullást, miegyebet. Ezért különösen ajánlanám a lelkes amatőröknek is, akik nem ismerik vagy nem szeretik az "amennyit felvesz" és hasonló kifejezéseket.

Hogy miért kezdtünk el clafoutis-nak hívni mindenféle lepényt és pitét, azt nem tudom, mert eredetileg a kláfuti az egy 100% feketecseresznyéből (értsd: maggal) készült, palacsinta-gofri tésztával leöntött cucc. De hát legyen, nekem is jobban tetszik, ha azt mondhatom a legújabb receptemre, hogy ez kérlek szilvás clafoutis, avagy clafoutis aux prunes cöhh, mint hogy hát ez egy szilvás izé.

A szilvás "izé" clafoutis-t egyébként bármilyen idény gyümölcsből el lehet készíteni. Én most éppen szilvát szedtem hozzá, mert nem bírom elviselni, ha látom, hogy van egy fa, ami valakié vagy mindenkié és nem szedik fel alóla a gyümölcsöt. Elmegyek egy ilyen fa mellett autóval és az egész emberiségre dühös leszek. Hirtelen a semmibe folyó vízcsapokat, felkapcsolva hagyott villanyokat és ablakon kirepülő dollárokat vizionálok. Na ahova én hetente többször járok lelket szellőztetni, ott egy olyan család lakik, akik soha nem szednek le vagy fel semmit. Én nem tudom, mit esznek azok, de hogy a saját szőlőjüket, málnájukat, barackjukat, almájukat és szilvájukat nem, az biztos, mert azt én eszem.

• 7 dkg vaj
• 3 tojás
• 10-12 dkg barna cukor
• 8 dkg liszt
• 1 dl tej
• 12 dkg túró
• 5 cl amaretto likőr
• 1 kávéskanál fahéj

Szóval az emberiségre dühösen és egyszerre az ingyen (bio) szajré mámorától megrészegülve szedjünk egy kis szilvát, vágjuk félbe és magozzuk ki. Annyi szilvát tegyünk a sütibe, amennyire szeretjük, ha egy sütiben a gyümölcs dominál a tészta rovására. Én egy olyan 25 szemet tettem ebbe. Keverjünk össze a megolvasztott vajat az egész tojásokkal és a 10-12 dkg cukorral attól függően, hogy milyen savanyú a gyümölcsünk. Aztán keverjük hozzá még a lisztet, a tejet és a túrót. Nálam volt itthon amaretto, az sem ártott neki, úgy 1-2 evőkanálnyi, na meg a fahéj. Hogy tuti ne égjek be a vendégség előtt, sütőpapírra borítottam a szilvákat, arra a híg tésztát és 180 fokon 50 percig sütöttem. Azt mondták, jó lett.

Kevés dologban vagyok mellverő magyar és egyre kevesebb dologra vagyok a magyarságomban úgy egyáltalán büszke. Az is elképzelhető, hogy a megmaradt büszkeségem és rajongásom is csak tudatlanságomból fakad, de szerintem a lehetőségeinkhez képest jó borokat csinálunk elfogadható áron. "Csinálunk", mondom én, mint a vizilabda vb megnyerése után az egész ország, hogy "nyertünk". Lótúrót. Szóval pontosítok, és mi semmit nem csinálunk, csak az a pár. Mi csak megisszuk, de ez már önmagában is örvendetes, hisz' van mit és van hol. És általában van rá alkalom is. Például a kedd.

Na persze nem állítom, hogy van Magyarországon borkultúra. Mert eleve mi az, hogy kultúra? Kultúra az én értelmezési rendszeremben a legrövidebben a hagyományok ismerete, jelenre adaptálása és intézményesített valamint organikus gyakorlása. Ezért most lehet, hogy kapnék egy bölcsész karót (négyes) a professzoraimtól és a lábam repülne ki a vizsgáról ("olvasson ennek még egy kicsit utána"), de kockázattal élek vaze. Szóval valami mégis van ebben a bor dologban a provicializmuson és az állandó sértettségen kívül. Ez érződik vidéken és a vársoban napra nap.

Körülbelül annyi, hogy régóta fröcsivel csapatjuk szét a perkeltet ebéd után, hogy könnyebb legyen az emésztés a délutáni szieszta során. Hogy a vébékáról már ugye ne is beszéljek. És ahhoz képest, hogy milyen pici ez az ország, nagyon sokan szeretnének mindig kellemesen kummantani, így még szerencse, hogy szinte bárhova el tudunk dugni úgy egy szőlőtőkét, hogy abból aztán valami legyen. Sokféle talajon, tájon, dűnén vagy homokon sokféle szőlőnk terem, amivel aztán tehetségesen mókolnak az úgynevezett borászok. Nyilvánvalóan képtelenek vagyunk a tömegtermelésre, egy elfogadható standard folyamatos teljesítésére és a személyi kultusz negligálására, pláne közös fellépésre, intelligens pr-ra és egy közös képviselet gittegylet szintű működésének meghaladására. Szóval what happens in Hungary, remains in Hungary, már ami a bort illeti...

Én nem tudom, hogy van ez más országokban, de a magyar bor elég erősen kötődik a borász nimbuszához. Egy ideje tehát nem vásárolunk Telekit, új generációként megkülönböztetjük a teljesen természetesen képződött utánpótlást és eljárunk borkóstolókra pincékhez, ahol szerintünk jófej a borász, vagy legalább van pár iszonyú jó bora. Na de ezt az egész habverést sokkal stílusosabban foglalja össze a Bëlga.

Sok a borvidék, sok a jó bor, de az a helyzet, hogy Szekszárd a király. Nem a tőkekirály, persze. De nem javasolt úgy leélni egy életet, hogy az ember nem járt ott egy rendes borkóstolón. Amiből van ilyen is, olyan is.

Első alkalommal a Vidánál voltunk, és a 7 tételen kívül sokkal többet kaptunk. Az egész este több volt, mint egy borkóstoló, sokkal inkább egy one man show jut róla eszembe. Vida bácsi lenyomta az egészet egyedül. A borok kitöltését, a szemek, cseppek, palackok és sikerek történetének elmesélését, a pince bejárást és annak érzékeltetését, hogy a szőlészet és a borászat (és az ivászat!) nem csak egy életforma, hanem egy vallás. Tátott szájjal és persze egy idő után félárbocra ejtett szemhéjjal hallgattuk mindannyian, és ittuk ezt a liberális hittérítést, ami pont azon a határon belül maradt, ahol még nem túl sok, hanem úgy kell, mint az Öregtőkék után a pogácsa. Bor mint vallás, de legalábbis mint filozófia, ez a Vida. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy, családi birtok ide vagy oda, nekem már az ő személyéhez fog kötődni a Vidák bora, amiből bár sokat vettem különleges alkalmak megünneplésére, mégis úgy alakult, hogy szokásos alkalmak elfeledésére lögyböltem el, miközben visszhangzott az üzenet a fülemben, hogy szeszelni a mámorért éppen lehet, csak nem érdemes, inni önmagáért viszont szinte szükséges.)

Na azt a sok szép dolgot, amit magunkra vettünk ott és aznap este, gyorsan és ügyesen eltitkoltuk az Est Café érthetetlen beltéri viacolorján Flo Rida ritmusára helikoptereset játszva, majd az egyetlen éjszakai csótányos, a Mc.Vich dögburgerében boldogan fulldokolva. Így aztán nem sokkal később vissza kellett térjünk Szekszárdra, hogy aztán ismét egy darabig kulturemberként élhessünk. Heimannéknál jártunk, ami azon kívül, hogy kábé szomszéd koma és jó a bora, semmiben nem a Vida. Sokkal láthatóbban családi vállalkozás van, közös szekértolás és kicsit nagyüzemszerűbb hozzáállás, de a Mikulás bácsi jelmezébe öltöztetett vendéglátónk (és felesége) legtöbb bora itt is szinte nektár, a vacsora sosevótmégilyenjó, csak az okoz kisebb sérelmet, hogy a hangulat kevésbé bensőséges. Megy az egyik csapat, jön a másik, nem kapsz útravalót csak discountot a kisker árból, hosszú távon viszont az is megfelelően boldogít, hát elégedett vagyol.

Komoly bánatot csak az okozhatott, hogy Szekszárd még nem jött rá, hogy valamit tennie kéne azért, hogy a magának kínkeservvel megszervezett programon kívül az egyszeri magyarnemturista bármi értelmét lássa, hogy ellátogasson ebbe a csodás city-be mondjuk egy 3 napos ünnepen. De nem. Minden zárva - nyilván, mert sehol egy lélek. Sehol egy lélek, mert minden zárva. És a kelgyó ennen farkába harap. Szóval kedves Szekszárd, tessék szórakoztatni a népet, különben mindenki ki fog kötni jobb ötlet híján a Márkvárt söntésében, ahol a gazda a buli tetőfokán az üvegpoharat elharapja - mitől ki hány, ki menekül, ki bugyogva röhög... Volt egy ilyen családi ismerősünk egyébként, akinek ez volt a műsorszáma. Berúgott, aztán rágicsált. Csészét, poharat, vázát, amit talált. Ha nem ment haza időben, akkor másnap a kedves neje elindult a faluban, bekopogtatott a portákra és zsákjában a megmaradt, csilingelő stafírunggal csak ennyit kérdezett: Nálatok járt Pista az éjjel?

Így kívánok mindenkinek boldog, békés május elsejét!

Ahogy én elképzelek otthon egy agglegényt, amikor a takarítónője meglepi egy üveg mogyoróvajjal

Aztán becsajozik és beavatja élete szerelmét a legkedvencebb foglalatosságába (és annak tetszik!)

Hogy a Before Sunrise-Senset-Midnight hullámot is meglovagoljam és egy barátnőm erre vonatkozó klasszikusát idézzem: "a legnagyobb románcból is csak egy párkapcsolat lesz". Rutintalanoknak jelezném, ez csak eleje!

Nem vagyok én olyan nagy bringás, egyszerűen csak mindenhova azzal megyek. Vagy legalábbis ahova el lehet jutni vele. Ha Hűvösvölgyben vagy éppen Szentendrén akad dolgom, akkor tehát egy órácskával előbb indulok, mint mások. Ha meg a cityben, akkor egy félórával később. Ha meghallom, hogy Vácon jó a fagyi, akkor három napig fórumokat olvasgatok, hogy melyik főútvonalon tekerjek a kosárkámmal a kamionok között. Kattog a váltó, nyikorog a pedál, visít a dinamó és közben a megállóból néha végállomás lesz. 

A csodálatos Budapesten, ahol egy méternyi új bringaútnak könnyekig hatódva tudok örülni, legyen az viacolor, vagy az az életveszélyesen csúszós piros, minden kitavaszodáskor el kell gurulni a Pántlikába. Márciustól már a seggem is türelmetlenül várja, hogy ott ücsöröghessen a kényelmetlen, de kétségkívül brand erősítő piros székeken. Elkurjantja magát az első madár és már nyomatom is a menzatányérról a legendás túrógombócot és gurítom hozzá a Márkameggyet, miközben valamilyen lágy elektronika festi alá a kis Zsiga ellen tizenegyest követelő purdék távolból odaszálló felháborodását.

A következő utam a nyárelőn Szentendrére vezet, kalapot emelek a Fellini előtt, amit ugye mindenki ismer és szeret, maximum visszafelé ugrom be egy elefánis meggyes sörre (oh, hű barátom Delirium red). Ezen a vonalon továbbhaladva azonban a bringaút tényleg elég nagy kihívásokkal küzd, így ha az ember defektet kap az erdő közepén, hát sebaj, el kell tolni a Luppa-szigetig, ott pedig bebattyogni az Ebihal nevű, időtlenségben úszó oázisba. Ott aztán fel kell keresni a kirendeltségben lévő bringabubus Barnabást, aki megszereli az összes kerekünket, amíg minket kedélyesen ellátnak a ház specialitásai közül valamelyikkel: frissen sült mirelit rétes, mikróban frissített tepertős pogácsa illetve zsírosdeszka lilahagymával, fűszerpaprikával. Ezek tényleg egészen elképesztően jól esnek, gurítva egy sörrel, miközben Teri egy picit megpihen csónakjával a Halnál, ahogy a heti vásárlást viszi át az elszigetelt szigetre, ahonnan reményei szerint csak akkor indul útnak ismét, ha már nagyon muszáj lesz. Az orrban egy lelkes, de kétes tehetségű piktor alkot, a taton pedig az urak ultiznak. ("Vajon meg szokott-e halni az ilyen régi törzsvendég?" - Szindbád). Minden rendben van. És jó az a pogácsa, komolyan mondom.

Aztán ahogy rekken a nyár, de még csak előszezonális hangulat van a Velencei-tónál, akkor ott is rendre kell tenni egy tiszteletkört. A jól megérdemelt munka után - mert legalább másfél óra azt a 30 km-t kemping biciklis tempóban legyűrni - érdemes betérni egy angusnak nevezett burgerre az agárdi szabadstrandra, vagy a Petrocellibe, amiről már volt szó. De ha az Északi oldalon döntünk úgy, hogy nem bírjuk tovább a tekerést, akkor vagy kompozzunk át és csá, vagy (májustól októberig) tegyünk úgy, mintha érdekelne minket a borkultúra és hűsöljünk a büszke Licsék pincéjében.

Aztán amikor beindul a fesztiválszezon és anyu kezei által fehérre naptej-meszelt apukák haladnak át gumimatraccal a fejükön a 71-esen, akkor húzzunk kalapot a fejünkbe mi is, és életünk kockáztatásával tekerjük körül a nagytavat. Segíteni fog a túlélésben a mini Ozorának is betudható Világbüfé, a Kerekedi-öböl fölött (Csopak és Füred között félúton). Van itt baldahin, facölöpön álló bunker heverő, színes kemping priccs, mandala gyertya, álomfogó, Tibet illatát füstölő füstölő, és ami ezeknél sokkal fontosabb, gyömbéres lime (házi gyömbér sűrítmény, lime lé, friss menta, cukorszirup, szóda), mustfröccs és házi pizza meg almáspite.

Továbbmenve próbáljunk nem megállni Füreden a Bergmannokban, Kedvesben, Karolinában, Csillagban, Jimmy's-ben, Baricskában, de ne forduljunk felfelé a hegynek se, a János Pincéhez, mert garantáltan nem megyünk tovább egy métert se a szaros biciklinken tök fölöslegesen. Szóval kitartás és tekerés tovább egészen a Káli medencéig, egészen pontosan a kővágóörsi úton Köveskálig (a sok kövesen nehéz kiigazodni, utólag is sorry), a KerékBárig, ahol egy árnyas fa tövében horpaszthatunk is egy jóízűt, majd toljunk be egy kőrözöttes szendvicset a régi 71-es büfére emlékezve, miközben elsírjuk magunkat a panorámát nézegetve.

Aztán ahogy eljön az ősz és már alaposan felgyúrtuk a kondinkat, akkor irány a Duna és a földkerekség legfinomabb fagyija, a váci Torony Fagyizóban. A sok láma nem tudja, hogy Vácra (értsd: Nagymaros-Visegrád, Bánki tó, stb) nem a Váci úton indulva kell menni, hanem végig a budai oldal parti bringaútján felfelé, majd a Megyeri hídon át Dunakeszire (mert még a 2-es utat is el lehet kerülni egy kis Google Streetview-s tájékozódás segítségével). Így minden nyűg nélkül, sőt extra szép környezetben haladhatunk, és a fogunkból sem esik ki a tömés, ahogy a Váci úton egyik padkáról a másik kátyúba esünk. Ha csappan a lelkesedésünk, és egy kis lélekerősítő kell a fagyi eléréséhez, akkor álljunk meg a Sport Teraszon Gödön, mert magyaros ott a sport, van sör, lángos, mandulás pisztráng, hekk meg burger. Vagy ha tovább bírjuk egy pár kanyarral, akkor utána beeshetünk a kifejezetten bringásokra specializálódott Hydra Büfébe Sződligeten.

Meglesz a jutalmunk, eskü. A Torony Fagyizó (a nyelvvizsga központ és egyben Evangélikus Közösségi Ház épületében, a Sophia Fehérneművel szemben, a Csocsaj pékség mellett) olyat tud, amit a legjobb olasz fagyizók sem. Egészen elképesztően finom, na. Mindezt giga gombócokban kínálja, nem drágán (sőt, tényleg annyira óriás gombócok azok a gombócok, hogy van féláras kis gombóc is - thank you!). Van oroszkrém, kökény, Baileys, sárgabarack, miegyéb, de ami a legéteribb - az a fahéj. So simple, so good. És ezen a ponton szeretném megkérdezni: miért nincsen máshol fahéj fagyi? Annyira alapötlet és annyira finom, hogy szinte megszorongatnám a kezét a kosztümben vasárnap délutáni magukban fagyizásukat ünneplő nagymamáknak, előre fordított övtáskás apukáknak és fuxos fiúknak, akik a sorban állnak vagy az alumínium székükben éppen élvezkednek - hogy ugye ti is érzitek? (Ha cukor túladagolásunk lett, mert nem tudtuk megállni, hogy ne három nagy gombócot kérjünk, akkor nézzünk be a szomszédos Csocsaj pékségbe egy pizzás papucsra, olyat se tud más.)

Folyt köv.

Néha rettenetesen kiszúrok magammal és elfelejtek otthonra tejet venni. Mivel gyakorlatilag függő vagyok és egy literrel iszom meg egy nap, ez tényleg teljes botrányt tud okozni. És mivel reggeli tejeskávé-függő is vagyok, így aztán duplán. Az éhgyomorra feketézés hosszútávon gyomor gyilok, szóval az nem opció, ahogy kora reggel enni sem, mert szinte mindig edzéssel indul a nap, utána lehet csak tápolni.

Az én gyomrommal viszont nem lehet beszélgetni vagy kompromisszumokat kötni, szóval: ami jár, az jár - vagyis ébredés után egy percen belül kávé tejjel. Na de ha nincs tej, akkor megáll az élet. Majd kétségbeesés, hiszti vagy gyász következik attól függően, hogy melyik nőci énem kelt fel aznap reggel. Ha összeszorított foggal mégis le akarom gyűrni ezt a problémát, és nem a sírva ágynak esést választom, hanem az edzést, akkor lemegyek a sarokra a kisbüdösbe és instant élményt vásárolok: dobozos tejeskávét. Sok a nehéz reggel, sok a tapasztalat.

Se haszna, se eredménye nincs egyiknek se, élvezeti értéke is csak némelyiknek, de a tudat a lényeg: a reggeli rutin kvázi megtörtént, indulhat a nap. Általánosságban elmondható ezekről a löttyökről, hogy van valami furcsa viszkozitásuk. Mert hogy egy kávéból és tejből készült termékben ugyan mi adja a sűrűséget? Hát gondolom, a műanyag (az összetevők között ezeket találtam: karragén, guar gumi, guarmagliszt, stb.). Emelkedjünk is felül ezen. Mindegyik márkából igyekszem a legtöbb koffeinnel készítettet választani, és ha lenne, mindegyikből a lightot keresném, de nincs.

A legrosszabb íze egyértelműen az igen nagy fantáziával elnevezett Parmalat terméknek van, a Caffélatte Cappuccino-nak. Az olyan, mint régen a suliban a hányingert keltő tejeskávé volt, ami már kihűlt, de a tetején már elszíneződött bőrke még emlékeztet arra, hogy ez valaha buggyantott volt. Ebben a guar szörnyűségeken kívül aroma van meg aroma, de nem is árulnak a csehek zsákbamacskát, mert azt mondja a sillabusz: "kávé ízű ital".

A második legrosszabb a gusztusos és kissé sem praktikus csomagolású Landessa termék, mely a kipróbált cuccok közül a legsűrűbb érzetet kelti, azonban a második legfoshígabb ízzel büszkélkedhet. Valószínűleg a guarliszt a hibás mindezekért, de hát mit várnánk az osztrákoktól.

Aztán következik a német Hochwald Eiskafee, ami cselesen "Typisch nach italienischer Art" - amit nehezen lehet éreztetni magyarul (eredeti olasz recept szerint vs. eredeti, olasz recept után), a lényeg az, hogy egy ügyes átverés az egész. Jó lenne tudni, hogy melyik digó receptet vették alapul, amikor a következő összetevőkből megalkották a jegeskávét: tej, víz, koffeinmentes kávékivonat, kávékivonat, só. Ráadásul fél liternyi cukor overdose az egész, nyilván azért ez az egyetlen, amin nem tüntetik fel a kalóriatáblázatot ill. az összetevők arányát.

Nálam megkapta az ezüstöt a Milli szívókás jegeskávéja. Vagy azért, mert már megszoktam, hogy milyen kitűnő (általában csak ilyet lehet kapni a kisbüdösben), vagy mert ebben van a legtöbb cukor a kinyomozhatók közül. Itt a származási országot nem tudjuk, de tegyük fel, hogy boldog magyar gazdák által fütyürészve simogatott Riskák örömteli múgatásának dallamára került bele a tejesbödönbe a nedű. Ez tényleg nem több, nem kevesebb, mint amit az ember elvár egy vezetés közben kiszürcsölt reggeli jeges-tejeskávétól az ember.

És végül következzen a nyertes, a Nöm gyártmányú, melyet állításuk szerint arabica kávéból főznek friss tejjel az Alpokban, de legalább a lehető legkevesebb cukrot adják hozzá, a lehető legtöbb koffeinnel. Bár ezen kívül csak a Milliről és a Parmalatról lehet tudni, hogy mennyi benne a pörgető... A Nöm egyébként joghurtban is jó és remek szóvicceket lehet vele csinálni, amikor bevásárlólistát írat az ember (Nöm joghurt kell - Hát mi? - Hát Nöm joghurt). Bocs.