Nem vagyok én olyan nagy bringás, egyszerűen csak mindenhova azzal megyek. Vagy legalábbis ahova el lehet jutni vele. Ha Hűvösvölgyben vagy éppen Szentendrén akad dolgom, akkor tehát egy órácskával előbb indulok, mint mások. Ha meg a cityben, akkor egy félórával később. Ha meghallom, hogy Vácon jó a fagyi, akkor három napig fórumokat olvasgatok, hogy melyik főútvonalon tekerjek a kosárkámmal a kamionok között. Kattog a váltó, nyikorog a pedál, visít a dinamó és közben a megállóból néha végállomás lesz.
A csodálatos Budapesten, ahol egy méternyi új bringaútnak könnyekig hatódva tudok örülni, legyen az viacolor, vagy az az életveszélyesen csúszós piros, minden kitavaszodáskor el kell gurulni a Pántlikába. Márciustól már a seggem is türelmetlenül várja, hogy ott ücsöröghessen a kényelmetlen, de kétségkívül brand erősítő piros székeken. Elkurjantja magát az első madár és már nyomatom is a menzatányérról a legendás túrógombócot és gurítom hozzá a Márkameggyet, miközben valamilyen lágy elektronika festi alá a kis Zsiga ellen tizenegyest követelő purdék távolból odaszálló felháborodását.
A következő utam a nyárelőn Szentendrére vezet, kalapot emelek a Fellini előtt, amit ugye mindenki ismer és szeret, maximum visszafelé ugrom be egy elefánis meggyes sörre (oh, hű barátom Delirium red). Ezen a vonalon továbbhaladva azonban a bringaút tényleg elég nagy kihívásokkal küzd, így ha az ember defektet kap az erdő közepén, hát sebaj, el kell tolni a Luppa-szigetig, ott pedig bebattyogni az Ebihal nevű, időtlenségben úszó oázisba. Ott aztán fel kell keresni a kirendeltségben lévő bringabubus Barnabást, aki megszereli az összes kerekünket, amíg minket kedélyesen ellátnak a ház specialitásai közül valamelyikkel: frissen sült mirelit rétes, mikróban frissített tepertős pogácsa illetve zsírosdeszka lilahagymával, fűszerpaprikával. Ezek tényleg egészen elképesztően jól esnek, gurítva egy sörrel, miközben Teri egy picit megpihen csónakjával a Halnál, ahogy a heti vásárlást viszi át az elszigetelt szigetre, ahonnan reményei szerint csak akkor indul útnak ismét, ha már nagyon muszáj lesz. Az orrban egy lelkes, de kétes tehetségű piktor alkot, a taton pedig az urak ultiznak. ("Vajon meg szokott-e halni az ilyen régi törzsvendég?" - Szindbád). Minden rendben van. És jó az a pogácsa, komolyan mondom.
Aztán ahogy rekken a nyár, de még csak előszezonális hangulat van a Velencei-tónál, akkor ott is rendre kell tenni egy tiszteletkört. A jól megérdemelt munka után - mert legalább másfél óra azt a 30 km-t kemping biciklis tempóban legyűrni - érdemes betérni egy angusnak nevezett burgerre az agárdi szabadstrandra, vagy a Petrocellibe, amiről már volt szó. De ha az Északi oldalon döntünk úgy, hogy nem bírjuk tovább a tekerést, akkor vagy kompozzunk át és csá, vagy (májustól októberig) tegyünk úgy, mintha érdekelne minket a borkultúra és hűsöljünk a büszke Licsék pincéjében.
Aztán amikor beindul a fesztiválszezon és anyu kezei által fehérre naptej-meszelt apukák haladnak át gumimatraccal a fejükön a 71-esen, akkor húzzunk kalapot a fejünkbe mi is, és életünk kockáztatásával tekerjük körül a nagytavat. Segíteni fog a túlélésben a mini Ozorának is betudható Világbüfé, a Kerekedi-öböl fölött (Csopak és Füred között félúton). Van itt baldahin, facölöpön álló bunker heverő, színes kemping priccs, mandala gyertya, álomfogó, Tibet illatát füstölő füstölő, és ami ezeknél sokkal fontosabb, gyömbéres lime (házi gyömbér sűrítmény, lime lé, friss menta, cukorszirup, szóda), mustfröccs és házi pizza meg almáspite.
Továbbmenve próbáljunk nem megállni Füreden a Bergmannokban, Kedvesben, Karolinában, Csillagban, Jimmy's-ben, Baricskában, de ne forduljunk felfelé a hegynek se, a János Pincéhez, mert garantáltan nem megyünk tovább egy métert se a szaros biciklinken tök fölöslegesen. Szóval kitartás és tekerés tovább egészen a Káli medencéig, egészen pontosan a kővágóörsi úton Köveskálig (a sok kövesen nehéz kiigazodni, utólag is sorry), a KerékBárig, ahol egy árnyas fa tövében horpaszthatunk is egy jóízűt, majd toljunk be egy kőrözöttes szendvicset a régi 71-es büfére emlékezve, miközben elsírjuk magunkat a panorámát nézegetve.
Aztán ahogy eljön az ősz és már alaposan felgyúrtuk a kondinkat, akkor irány a Duna és a földkerekség legfinomabb fagyija, a váci Torony Fagyizóban. A sok láma nem tudja, hogy Vácra (értsd: Nagymaros-Visegrád, Bánki tó, stb) nem a Váci úton indulva kell menni, hanem végig a budai oldal parti bringaútján felfelé, majd a Megyeri hídon át Dunakeszire (mert még a 2-es utat is el lehet kerülni egy kis Google Streetview-s tájékozódás segítségével). Így minden nyűg nélkül, sőt extra szép környezetben haladhatunk, és a fogunkból sem esik ki a tömés, ahogy a Váci úton egyik padkáról a másik kátyúba esünk. Ha csappan a lelkesedésünk, és egy kis lélekerősítő kell a fagyi eléréséhez, akkor álljunk meg a Sport Teraszon Gödön, mert magyaros ott a sport, van sör, lángos, mandulás pisztráng, hekk meg burger. Vagy ha tovább bírjuk egy pár kanyarral, akkor utána beeshetünk a kifejezetten bringásokra specializálódott Hydra Büfébe Sződligeten.
Meglesz a jutalmunk, eskü. A Torony Fagyizó (a nyelvvizsga központ és egyben Evangélikus Közösségi Ház épületében, a Sophia Fehérneművel szemben, a Csocsaj pékség mellett) olyat tud, amit a legjobb olasz fagyizók sem. Egészen elképesztően finom, na. Mindezt giga gombócokban kínálja, nem drágán (sőt, tényleg annyira óriás gombócok azok a gombócok, hogy van féláras kis gombóc is - thank you!). Van oroszkrém, kökény, Baileys, sárgabarack, miegyéb, de ami a legéteribb - az a fahéj. So simple, so good. És ezen a ponton szeretném megkérdezni: miért nincsen máshol fahéj fagyi? Annyira alapötlet és annyira finom, hogy szinte megszorongatnám a kezét a kosztümben vasárnap délutáni magukban fagyizásukat ünneplő nagymamáknak, előre fordított övtáskás apukáknak és fuxos fiúknak, akik a sorban állnak vagy az alumínium székükben éppen élvezkednek - hogy ugye ti is érzitek? (Ha cukor túladagolásunk lett, mert nem tudtuk megállni, hogy ne három nagy gombócot kérjünk, akkor nézzünk be a szomszédos Csocsaj pékségbe egy pizzás papucsra, olyat se tud más.)
Folyt köv.
Utolsó kommentek