Kevés dologban vagyok mellverő magyar és egyre kevesebb dologra vagyok a magyarságomban úgy egyáltalán büszke. Az is elképzelhető, hogy a megmaradt büszkeségem és rajongásom is csak tudatlanságomból fakad, de szerintem a lehetőségeinkhez képest jó borokat csinálunk elfogadható áron. "Csinálunk", mondom én, mint a vizilabda vb megnyerése után az egész ország, hogy "nyertünk". Lótúrót. Szóval pontosítok, és mi semmit nem csinálunk, csak az a pár. Mi csak megisszuk, de ez már önmagában is örvendetes, hisz' van mit és van hol. És általában van rá alkalom is. Például a kedd.
Na persze nem állítom, hogy van Magyarországon borkultúra. Mert eleve mi az, hogy kultúra? Kultúra az én értelmezési rendszeremben a legrövidebben a hagyományok ismerete, jelenre adaptálása és intézményesített valamint organikus gyakorlása. Ezért most lehet, hogy kapnék egy bölcsész karót (négyes) a professzoraimtól és a lábam repülne ki a vizsgáról ("olvasson ennek még egy kicsit utána"), de kockázattal élek vaze. Szóval valami mégis van ebben a bor dologban a provicializmuson és az állandó sértettségen kívül. Ez érződik vidéken és a vársoban napra nap.
Körülbelül annyi, hogy régóta fröcsivel csapatjuk szét a perkeltet ebéd után, hogy könnyebb legyen az emésztés a délutáni szieszta során. Hogy a vébékáról már ugye ne is beszéljek. És ahhoz képest, hogy milyen pici ez az ország, nagyon sokan szeretnének mindig kellemesen kummantani, így még szerencse, hogy szinte bárhova el tudunk dugni úgy egy szőlőtőkét, hogy abból aztán valami legyen. Sokféle talajon, tájon, dűnén vagy homokon sokféle szőlőnk terem, amivel aztán tehetségesen mókolnak az úgynevezett borászok. Nyilvánvalóan képtelenek vagyunk a tömegtermelésre, egy elfogadható standard folyamatos teljesítésére és a személyi kultusz negligálására, pláne közös fellépésre, intelligens pr-ra és egy közös képviselet gittegylet szintű működésének meghaladására. Szóval what happens in Hungary, remains in Hungary, már ami a bort illeti...
Én nem tudom, hogy van ez más országokban, de a magyar bor elég erősen kötődik a borász nimbuszához. Egy ideje tehát nem vásárolunk Telekit, új generációként megkülönböztetjük a teljesen természetesen képződött utánpótlást és eljárunk borkóstolókra pincékhez, ahol szerintünk jófej a borász, vagy legalább van pár iszonyú jó bora. Na de ezt az egész habverést sokkal stílusosabban foglalja össze a Bëlga.
Sok a borvidék, sok a jó bor, de az a helyzet, hogy Szekszárd a király. Nem a tőkekirály, persze. De nem javasolt úgy leélni egy életet, hogy az ember nem járt ott egy rendes borkóstolón. Amiből van ilyen is, olyan is.
Első alkalommal a Vidánál voltunk, és a 7 tételen kívül sokkal többet kaptunk. Az egész este több volt, mint egy borkóstoló, sokkal inkább egy one man show jut róla eszembe. Vida bácsi lenyomta az egészet egyedül. A borok kitöltését, a szemek, cseppek, palackok és sikerek történetének elmesélését, a pince bejárást és annak érzékeltetését, hogy a szőlészet és a borászat (és az ivászat!) nem csak egy életforma, hanem egy vallás. Tátott szájjal és persze egy idő után félárbocra ejtett szemhéjjal hallgattuk mindannyian, és ittuk ezt a liberális hittérítést, ami pont azon a határon belül maradt, ahol még nem túl sok, hanem úgy kell, mint az Öregtőkék után a pogácsa. Bor mint vallás, de legalábbis mint filozófia, ez a Vida. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy, családi birtok ide vagy oda, nekem már az ő személyéhez fog kötődni a Vidák bora, amiből bár sokat vettem különleges alkalmak megünneplésére, mégis úgy alakult, hogy szokásos alkalmak elfeledésére lögyböltem el, miközben visszhangzott az üzenet a fülemben, hogy szeszelni a mámorért éppen lehet, csak nem érdemes, inni önmagáért viszont szinte szükséges.)
Na azt a sok szép dolgot, amit magunkra vettünk ott és aznap este, gyorsan és ügyesen eltitkoltuk az Est Café érthetetlen beltéri viacolorján Flo Rida ritmusára helikoptereset játszva, majd az egyetlen éjszakai csótányos, a Mc.Vich dögburgerében boldogan fulldokolva. Így aztán nem sokkal később vissza kellett térjünk Szekszárdra, hogy aztán ismét egy darabig kulturemberként élhessünk. Heimannéknál jártunk, ami azon kívül, hogy kábé szomszéd koma és jó a bora, semmiben nem a Vida. Sokkal láthatóbban családi vállalkozás van, közös szekértolás és kicsit nagyüzemszerűbb hozzáállás, de a Mikulás bácsi jelmezébe öltöztetett vendéglátónk (és felesége) legtöbb bora itt is szinte nektár, a vacsora sosevótmégilyenjó, csak az okoz kisebb sérelmet, hogy a hangulat kevésbé bensőséges. Megy az egyik csapat, jön a másik, nem kapsz útravalót csak discountot a kisker árból, hosszú távon viszont az is megfelelően boldogít, hát elégedett vagyol.
Komoly bánatot csak az okozhatott, hogy Szekszárd még nem jött rá, hogy valamit tennie kéne azért, hogy a magának kínkeservvel megszervezett programon kívül az egyszeri magyarnemturista bármi értelmét lássa, hogy ellátogasson ebbe a csodás city-be mondjuk egy 3 napos ünnepen. De nem. Minden zárva - nyilván, mert sehol egy lélek. Sehol egy lélek, mert minden zárva. És a kelgyó ennen farkába harap. Szóval kedves Szekszárd, tessék szórakoztatni a népet, különben mindenki ki fog kötni jobb ötlet híján a Márkvárt söntésében, ahol a gazda a buli tetőfokán az üvegpoharat elharapja - mitől ki hány, ki menekül, ki bugyogva röhög... Volt egy ilyen családi ismerősünk egyébként, akinek ez volt a műsorszáma. Berúgott, aztán rágicsált. Csészét, poharat, vázát, amit talált. Ha nem ment haza időben, akkor másnap a kedves neje elindult a faluban, bekopogtatott a portákra és zsákjában a megmaradt, csilingelő stafírunggal csak ennyit kérdezett: Nálatok járt Pista az éjjel?
Utolsó kommentek