Kosztoló blog

Egy állásponton voltunk a baráti körömben a Kistücsök-ügyet illetően, vagyis hogy nem az igazi. Én eddig egyik oldalra sem tudtam billenteni a mérleget, mert amikor körülöttem mindenki kiábrándítót evett, én valahogy akkor is jól laktam. Mondjuk ez nagyrészt köszönhető volt a nem pincér-létre teremtett pincérünknek, aki nem szólt, hogy a saláta, amit a főételemhez választottam, az nem éppen kísérő fogás, ellenben egy nagy rakat, önmagában is helytálló főfogásnak felel meg, ami egy előétel után és egy korrekt főétel mellé azért tán sok lehet. Kifizetettem érte a részemet, nem éppen boldogan, de hát a célt végülis teljesítettem: éhen nem maradtam.

Következő alkalommal azért rezgett a léc, hogy ezt a szintet tudom-e hozni. Csak annak köszönhettem, hogy nem kellett éhhalállal elhantolni a parti lángos büfé mellett, hogy az előételek valami egészen elképesztően nagy adagok voltak és gyakorlatilag már ott jól laktunk, így nem okozott nagyobb traumát, hogy a főételemet elfelejtették. Hát igen, bár az egész ország virágba borult tiszteletemre, mert a születésem napját ültük, tőlük külön odafigyelést (az áprilisban egyébként tök üres helyen), nem kaptunk, hiába jeleztük azt az asztalfoglaláskor. De még olyan alapszintűt sem. Pedig pont ettől lesz valami jobb a jónál. A Rosinantéban - ami az örök vesszőparipám - ennek pontosan az ellenkezőjét tapasztaltuk körülbelül egy hónappal ez előtt az eset előtt. És ha valahol kedvesek, szolgálatkészek és figyelmesek, ott a botladozás is csak bájos ügyetlenségnek tűnik. Még örül is a magyar ember, hogy lám lám, ők sem tökéletesek, de így legalább nem hoznak zavarba, és ezért jó itt nekem.

Na mindegy, gondoltam, amíg kirántják az én husimat is így második nekifutásból, addig levámolom a mellettem ülő kosztját, a ropogósnak ígért csülköt. De azt meg sajnos vissza kellett küldjük, mert nem hogy ropogós nem volt, de még nyunnyugós is alig. Megjött az utókezelt csülök - ropogott és így már remek lett. Ha ilyet is tudnak, akkor miféle igénytelenség és nemtörődömség tetette asztalra velük az optimálisnál 5 perccel előbb a vendég elé? Ha nem írja oda, hogy ropogós, akkor az egyszeri malacra vágyó szomorúan néz egy nagyot, majd kihámozza a bőréből az állatot és a szlavétájába elcsomagolja az ehetetlen részeket, hogy a kutya végül azért örüljön otthon. De ha odaírja, hogy ropogós, akkor jogos a kedves vendég felvont szemöldöke, de legalább a szájíze is mindenkinek rossz lesz, mert visszaküldeni valamit az étteremben a mindannyian tudjuk, hogy kockázatos vállalkozás. Nem ragozom - a Kádár-korban nevelkedett emberek vízióját a konyhai munkamorálról. Na mindegy. Aztán megjött az én főételem is, amiről a legrövidebben így tudnék nyilatkozni: tökéletes volt. Erről már írtam is korábban.

Ezeken kívül csak felejthető élményeim voltak velük: a villányi SVÉT-en produkált töltött káposztájuk semekkorát nem szólt, az ingyen osztogatott halkrémből (talán harcsa?) pedig köszöntem nem kértem, mert ami egy ilyen közegben ingyen van, az az én sznobériámnak gyanús. Na de a legutóbbi (f)élményemet nem felejtem el egy darabig, az biztos. Azért írom, hogy fél élmény, mert nem jutottunk be. Főszezon volt, hétvége ez tény. De ezért mentünk oda időben, hogy ugyan mondják már meg, mikor lesz 4 főre hely, addig mi elütjük az időt, csak mivel biciklivel érkeztünk (jelentem, az entrénk előtt azért rendesen kipucolkodtunk), nem tudtuk kiszámolni pontosan, hogy mikor landolunk - hát javasoljanak nekünk egy alkalmas időpontot az elkövetkezendő 2-3 órán belül. De nem akaródzott nekik. Lehetetlenség lett volna megoldaniuk a helyen, ahol láthatólag éppen akkor csak kint legalább 4 szabad asztal volt, falhoz tolt székek, egyebek. Persze, nyilván oda bármelyik pillanatban megérkezhetnek a jogos foglalók. Majd melegváltásban akik fizetnek, azok helyére is és így tovább.

Na mindegy, ahol nem látják szívesen az embert, oda nem megy szívesen az ember. Ha nem látnak szívesen valahol bicikliseket, akkor ne tegyenek ki bringatárolót. Tegyék ki, mint Füreden a Bergmannban a Bergmann bácsi, hogy papucsba', görkorival vagy izzadt homlokkal ne gyere be bazmeg. Ott aztán félreértés nem esik. Én csak annyit szerettem volna mondani, hogy a vendéglátás nem csak a konyháról szól, hanem mindenről, ami történik veled, ha belépsz egy étterembe. Hogy miért (szolgáltatás, minőség, ötlet, kivitelezés, élmény faktor, időzítés, sok egyéb), mennyit (ár/érték arányban) és milyen hangulatban (elégedett, semleges, vagy kiakadt csível) fizetsz. És szerintem pontosan az ilyen esetekre fenn kéne tartani néhány szabad asztalt a beesőknek. Ha elesik a hely egy telefonon leadott biztos foglalástól, akkor is. De leginkább egy jó vendéglátónak mindent meg kell tudni oldani. Mindent. A telefonos jöhet máskor, de aki már ott van és elküldöd, az nem megy máskor. Mert rátarti.

Hőguettában kétféle hús játszik nálam: tisztességes grill hús salátával avagy bármi, de szigorúan citrommal. Kell valami fanyarka, hogy az emésztésbe ne kómáljak bele teljesen. És nem lehet mindig csak kovi ubit enni. Bár nem egy nagy öröm ilyenkor a sütő mellett állni, ha mégis erre vetemednénk, akkor legalább a végeredmény legyen valami üdítő. Há nem? Há de. A citrom és a lime ebben jó partner (lime-ot inkább csak facsarni ildomos, de majd mondok kivételt). Mondjuk amihez lehet citromot fogyasztani, én ahhoz szoktam is rendesen - rántott husi, hal, kaviár, vatevör.

• 50 dkg darált sertéshús
• 2 fej vöröshagyma finomra vágva
• 1 nagy csokor felaprított, friss kakukkfű
• 1 kisebb csokor petrezselyem
• 1 tojás
• 2 ek zsemlemorzsa
• pár gerezd fokhagyma vékonyan felszeletelve (ki mennyire szereti, én bármennyit el tudok rajta viselni)
• 2 ek olívaolaj
• 1 dl száraz fehérbor (jó bor persze, a legjobb ha az kerül bele is, amit majd iszunk hozzá)
• 5 dl főzőtejszín
• 50 dkg laska gomba vékonyan felszeletelve
• valami olyan szalonna, amin sok hús van
• ahányan leszünk, annyi tészta (penne, szarvacska, valami olyan, ami felveszi a szószt)
• 2 citrom reszelt héja
• só, frissen őrölt bors

A sütőt 200 fokra előmelegítjük és ezen a ponton belehalunk a vállalkozásunkba. Ha mégsem, akkor a darált húst összegyúrjuk a tojással, zsemlemorzsával, hagymával, kakukkfű felével. Reszelt citromhéjjal, frissen őrölt tarka borssal, sóval ízesítjük. A darált húsból kis gombócokat formázunk (akkorát, amekkorákra lustaságunk predesztinál), olívaolajon megsütögetjük. Én egy kicsit meg szoktam őket lapogatni, hogy minél kevesebb olajon minél nagyobb felületükön megpiroskásodjanak. A gombát szeleteljük fel, majd terítsük szét egy tepsiben és szórjuk meg a fokhagymaszeletekkel, a maradék kakukkfűvel, löttyintsünk rá egy kis olajat, mehet erre is só, bors. A sütőben 20 perc megizzasztjuk, megpirítjuk. A hús sütéséhez használt serpenyőben a benne maradt szmötyivel (nyamm) együtt pirítsuk meg a szalonnát, öntsük bele a bort (ehhez például tökre megy a Figula Zenit), majd mehet rá a tejszín. És akkor most bele a minden - golyók, gomba, fokhagyma. Forgassuk össze és forraljuk be. Tálaláskor dobjunk rá egy kis friss petrezselymet. Na meg ugye ügyesen főzzük meg a tésztát is, hogy legyen mivel tutyákolni.

Van egy barátnőm, mindenkit ismer. De tényleg. Régebben nem tudtam úgy elmenni vele valahova, hogy ne a következő lett volna a forgatókönyv: vonulunk, szembejön egy számomra ismeretlen arc, ő leáll vele, nyom egy small talkot, tovább megyünk és én megkérdezem, ki volt ez és honnan ismered? Sehonnan, az éjszakából. Arcok az éjszakában, arcok az éjszakából. Nem telt sok időbe nekem is eljutni erre a szintre. Nem úgy "ismerem" és nem úgy az "éjszakából", de az van, hogy mindenhol ugyanazok az emberek vannak. Nem is csak a városban, bármilyen más (nem akarom azt a szót használni, hogy vidéki) megmozduláson is. Bár én small talkba nem bonyolódom (még), azért halálosan unom, hogy nem tudok kilépni a köreimből. Mert hát nyilván a sok hely között én is közös nevező vagyok.

Így aztán előző héten három új helyen ittam meg a magam freccsét, vagy mikor mijét, új arcokra és élményekre éhesen-szomjasan. Három tökéletesen eltérő élményben volt részem. Először megpróbálkoztam az A Terasz elnevezésű botránnyal, a meglévő motivációk mellett azért is, hogy hátha találok egy helyet - a zavaróan drága Spiccen és a mindig teltházas Szatyoron kívül - olyan távolságban, ahonnan hazabringázva sem érhet dráma. Hát nem találtam. Sportos, hangulatos, laza helynek tűnt a Facebook oldaluk alapján, amit ott kellett elfelejtenem, amikor megláttam a feliratot "bejárat az Oxygen gyúroda hallján át, a márvány lifttel felfele". Ó jajj. Nyeltem egyet és beszálltam a liftbe, ahonnan kilépve, a séfnacis munkaerők igazítottak útba az előtérben, akik azt a helyet találták a legmegfelelőbbnek az öt perc szünetre. Na de kint meg aztán olyan rongyrázás ment, hogy alig mertem felemelni a tekintetemet a tányéromból, nehogy ne bírjam megőrizni komolyságomat, amint az ék alakúra tetovált szemöldökű hölgyemény lázasan mesél a jakuzziból kiugrott, fehér ingét így magára cuppintott félkegyelmű kocsikulcsrázónak a csivava nyári cipőről. Nincs nekem semmi bajom a high-flyerekkel, de ők sajnos nem azok voltak. Az meg különösen tud bántani, amikor fél órája bámulom az üres poharam, mert a "felszolgáló" el van foglalva a vécében a csíkeltakarítással, majd amikor ezt megunom és kikönyörgöm a számlát, akkor nem az szerepel rajta, mint amit fogyasztottam. Mindegy, szép volt a naplemente és végülis egész jó volt a caprese.

Aztán következett a Csipesz megnyitó bulija, amit, ha jól tudom, a "szokásos arcok" nyitottak, így természetesen a szokásos arcokba botlottam, nem is érdemes rá több szót vesztegetni, egy lesz a sokból, egy lesz a sorról.

Végül amikor harmadnap bementem a FARM-ra, én voltam a legboldogabb vendég, mert egyedüli vendég voltam. Nagyon (és valószínűleg hiába) remélem, hogy a holnapi megnyitó buli után nem süllyed majd bele a középszerbe. Azért van valamennyi esély erre, már csak ha azt nézzük is, hogy összesen 22 féle rum van. Ollé! Ennek nagyon örültem és őrületes perspektívák nyíltak meg előttem a téli közeljövőmet tekintve, de én mégis inkább egy white russian tesztre vetemedtem. Mert hogy bár koktéllap nincsen, bármit elkészítenek a készleteikhez mérten, legyen az kommersz vagy spontán ajánlásra bízott. Mindezt 1400-ért, ami ha jó az a koktél, hát legyen. És jó. Öröm, boldogság. Sokan megbuktak már ezen a teszten, az eddigi egyeduralkodó nálam az Ostrom utcai Oscar Bar remeklése volt, de most megdőlt a rekord. 

Persze bizalmatlan vendég vagyok, megkérdeztem előre, hogy készítik. Csak három összetevő plusz jég, de nagyon nem mindegy, hogy azzal a hárommal plusz eggyel mi történik. Márpedig én úgy szeretem a white russiant, ahogy a Töki.

És szeretnék bajuszt is. Na szóval jég, és szépen rá minden összetevő összekeverve. Vagy rázva. Kicsit 007 is vagyok. Majd ez jéggel együtt kitöltve. A lényeg, hogy a félreértelmezett, rétegelt white russiantől égnek áll a hajam, mert a fehér orosz nem B52. De a FARM-on szerencsére alapvetés volt a finom, habos és egészséges mennyiségű ital. Mert hogy a Holdudvarban talán, bár csak homályosan emlékszem (OMG, mit kerestem én ott annyiszor?), az a mixerből kicsurgatott, vagyis jég nélkül elém lökött 3 csepp rengetegszer felbosszantott már.

A caiprpinhaja a caipirinha-szakértő barátnőmnek szintén nagyot ütött, de ami már csak hab volt a tortára, az a kiszolgálás profizmusa és a hely megnyugtató letisztultsága mellett az újragondolt, vagyis leheletnyi ginnel és grapefruittal készített aperol spritz. Köszönjük. Vissza fogok még menni a FARM-ra. Arcok ide vagy oda.

Mindenki, aki főz és olykor vendégül lát éhenkórászokat, ismeri a kínt: úristen mit főzzek ma? Mit ennék ma? Mit vásároljak ma? Mindent unok. Azt előző héten csináltam. Nincs ötletem. Üres az agyam. Éhen fogok halni. Mindenki éhen fog halni. És én fogom őket éhen halasztani! Tiszta szégyen. Te jó ég, mennyi időt és izgalmat spóroltam volna meg magamnak, ha korábban bukkanok erre az oldalra. Mert hogy ez a csoda megválaszolja helyettünk, hogy mit együnk ma.

Csak rákatt, és már mondja is. Például ma nekem szárított articsókát kéne sült sonkával készítenem. A csoki toppingot lehet mondjuk, hogy lehagyom róla, de a mogyoró vajon esküszöm el fogok gondolkozni. Persze ha túlságosan fura, amit az automatikusan generált cucc kidob, akkor lehet új lapot húzni.

További jópofaságokkal foglalkozik ez az oldal, mint például a makro-kajafotózással.

Ha csak kimondja valaki azt, hogy szuflé, összeszorul a gyomrom. Egyrészt mert imádom, így rettenetes kínzásnak tartom, hogy csak olyan icike-picike méretben kivitelezhető (vagy rendelhető étteremben, ahol azért repetázni ciki lenne), másrészt mert furcsa viszolygást érzek az olyan ételekkel kapcsolatban, amelyeket borzasztó nehéznek tűnik jól elkészíteni. Hát sokáig tartott, míg rájöttem, a szuflét egyáltalán nem az. Persze minden az időzítésen múlik, de azért egy haladó szakácsnak megugorható feladatról van szó. Szóval én is tudok szufléul, dagad a mellény.

Részben szezonális dolog az eperszuflé. Részben, mondom, mert persze mindent jobb friss gyümölcsből elkészíteni, de azért ha valaki ellenállhatatlan vágyat érez novemberben egy rózsaszín szufléra (re?), az mirelit eperből is remekül elkészítheti. Ha saját kezével tette el az epret, ami meg nem nagy kunszt, akkor végképp nem kell megvárni vele a májust.

Szóval 8 tálkányihoz: 30 dkg epret a cukorral és egy kis citromlével majdnem lekvárrá kell főzni, kb 30 perc alatt (az epreket villával össze lehet törni a folyamatot meggyorsítandó). Aztán a tojások fehérjét porcukorral kemény habbá verjük. Amikor langyosra hűlt az epertrutyi, belekeverjük a tojáshabba. A kivajazott és porcukrozott (így könnyebben válik el a tálka oldalától) szuflé formákba öntjük a habot úgy 2/3-ig, majd 10 perc alatt 220 fokon megsütjük. Amíg sül, 25 dkg epret porcukorral és citromlével összeturmixolunk, majd a kész, szépen feljött szuflék tetejének közepén egy egész picit bemetszünk, hogy abba belecsorgathassuk a hideg eperturmixot (kb 3 kiskanálnyit). Sietni kell és rögtön tálalni, mert összeesik, és akkor nem kis helyes, pirospozsgás, feszes szuflékat tálalunk, hanem szottyadékokat, mint a képen. A cukor és a citrom mennyiségét pedig az eprünk édességéhez mérten variálhatjuk.

Tehát:

• 55 dkg eper 
• 9 g cukor
• 4 tojás
• kis vaj
• citrom leve

A csokis verzió pedig a következőképpen néz ki: habverővel alaposan felverjük a tojásokat a cukorral. Ezután apránként hozzászitáljuk a lisztet. A csokoládét gőz fölött, vagy még egyszerűbben, mikróban felolvasztjuk. Hozzádobáljuk a vajat kockánként. Nyugodtan lehet narancsos csokoládét használni, és akár egy evőkanál Cointreau-t hozzálöttyinteni, ha úgy tartja úri kedvünk. A lényeg csak az, hogy a csoki, amit használunk, legalább 60% kakaótartalmú legyen. Mikor már nem túl forró a csoki (hát én a kisujjammal szoktam tesztelni - lehet legalább alibiből cuppogni), összedolgozzuk a tojásos keverékkel. A formákat előre kivajazzuk, majd 2/3-ig töltjük a masszával. Végül előmelegített 200 fokos sütőben 10 perc alatt készre sütjük. Se több, se kevesebb, 10 perc. Böködni nem nagyon kell, mert hát mit nézzünk a pálcikán? Hogy túlsütöttük?

4 főre tehát:

• 2 egész tojás
• 50 g cukor
• 40 g liszt
• 100 g vaj
• 160 g étcsokoládé 

Az utóbbi idők legkedvesebb dolga az interneten, ez az összeállítás. Remélem, Vágási Feri is látja. Persze nagy kár, hogy mi kimaradtunk a szórásból, hiába vagyunk világnemzet, ahogy a hétvégén megtudhattuk. De kárpótol az óriás kedvenc a photobomb-ra készülő malawi kis srác vagy a hanyatt esésig kíváncsi kínai férj. Remélem, hogy Algériában nem 30 évesek a nagymamák, és hogy a kirántott pillangón kívül mindegyikét megkóstolhatom egyszer ezeknek a kosztoknak. Valamint mindenki vessen egy pillantást a csodálatos terítőkre is!

Én egy genetikailag kódolt budai lány vagyok. Apám-anyám a Várban ismerkedett meg a kutyasétáltatón, ezután rögös úton eljutottam a Normafa Oviig, a hegyekben éltem az életem jó sokáig. Ebből a sok évből legalább a felét a Moszkván töltöttem az óra alatt. Khm bocsánat, Széll Kálmánnal és az órájával. Zabáltam már le magam a Normafán vásárolt rétessel a Fogason, ismerem az összes randi pontot, ahol egy jó bor mellett egymásba bújva lehet csodálni a városra lelátást, néha megveszem a Viktátor elől a Szépkilátás Cukrászdában az utolsó krémest, törzsvendég vagyok az összes talponálló kolbász zabálóban, legyen az non-stop és taxisokkal tarkított, vagy retikülös-rókaprémes közeggel telített, a Marximban vertem el a fél zsebpénzemet és a Fáraóban ittam először Vilmost körtelével, na de a Varsányi Irén utcáról, esküszöm egy évvel ezelőttig nem hallottam.

Pedig ha választhatnék, hogy Budapest melyik részén dolgozzam, egyenlőség jel, hol ebédeljek minden nap, akkor most Irénre tenném a voksom. Ott egyszerre csak kinőtt a földből annyi szuper hangulatos hely, hogy csak tátogok. Ezek közül most kiemelnék két olyat, ami ha nem ide Pannon vidékre születik, akkor tuti, hogy tengerparti chill out bár lett volna.

Az egyik a Finomító Kantin. A lehető legjobb atmoszféra, kedves kiszolgálás és friss koszt várja az éhezőket. Ottfogyasztásra, rohanva zabálásra, elcsomagolásra alkalmas ételek, valamint szívesen látott kutyák és macskák(!) teszik szimpatikussá a helyet. Minden nap háromféle leves (az egyik vega), és friss alapanyagokból készített szendvicsek, burgerek, mártogatósok meg egyebek teszik ki a megunhatatlan kínálatot. És persze van menü, meg van házi szörp, meg van finom kávé - komolyan mondom, beköltöznék. A szörp-burger-napi torta kombinációt teszteltem és ár/érték arányban beírtam nekik a filofaxomba egy ötöst. 

Aztán ott van egy utcával lejjebb a Móka, vagyis a Módszertani Kabinet nevű cukiság sarok. Ízlésssel, jókedvvel, összevisszaságban felfedezhető rendező elvvel. Valamint szintén napi menüvel, fröccs-csel, szörppel, helyes személyzettel, akik végtelen türelemmel próbálnak segíteni döntésképtelenségemen. Állítólag van egészséges süti - bárcsak tényleg létezne ez a fogalom - fogalmazzunk úgy, hogy semi-egészségtelen, de a saláta az tesztelten isteni, a jegeskávé dettó, a friss gazpacho meg elég hívogató.

Tényleg elképesztő hangulatú ez az utca, legalábbis így nyáron bicikli utastól, napsütötte teraszostól, nem is tudnék hasonlót mondani. Ha nagyon erőlködöm, akkor egy mini-budai-pozsonyiszerű oázis. Mert itt is van ugyanúgy minden, turi, pedikűr, búvár klub, könyvelő, tovább is van, mondjam még?

Most úgyis az a khm divat, hogy a legnevesebb gasztromókusok belerejtik a posztjaikba, hogy így az Aldi meg úgy az Aldi, hát következzék egy ilyen bejegyzés tőlem is, pedig én még jól sem járok. Soseviszemsemmire. Szóval a közelmúltban azt merték állítani nekem, hogy kevés jobb forgatókönyv van egy kedd estére, mint hogy bemegy az ember az Aldiba, ott megvásárol egy doboz tiramisut és/vagy profiterolt, amit egy film előtt még aznap este egy ültő helyében szépen el is pusztít. Bevallom erre eddig kedd esténként nem gondoltam. Na jó, tiramisura meg profiterolra azért szoktam gyakran gondolni. Még keddenként is. Esténként is. De Aldira? Aldis húde tiramisura? Arra nem. Sznob szar vagyok.

Viszont az a kategóriájú sznob szar vagyok, aki teljesen befeszül attól, ha lesznobozzák, mert még ahhoz is sznob, hogy rendes sznob legyen. El kellett mennem tehát az Aldiba, ami nyilván mindenhonnan 50 méter és meg kellett vásárolnom ezeket a termékeket. Mert hogy az eleve kérdés volt, hogy akkor most a tiramisu az ász vagy a profiterol az über. Így kézbe véve nem is tűntek olyan rettenetesnek. Rendes adag tartósított szénhidrát és zsír. Minden rendben van. Minden rendben lesz.

A fotózást már nem érhették meg érintetlenül a versenyzők, a legaddiktabb Aldi rajongók ugyanis szinte azonnal rárepültek. És azt kell mondanom, megértem. Egyik finomabb, mint a másik. Jó persze, az előre csomagolt desszert mezőnyben, de akkor is. Még az is lehet, hogy a tiramusiban van mascarpone. A profiterol csokija pedig látott keserű csokoládét. Teljes döbbenet. A piskóta és a tészta rendben van, a hab krémes és nem túl édes, kávé, kakaó, csoki krém oké. Mi kell még? Egy baj van csak, szavazással sem derült ki, melyik a finomabb.

Amikor még nem ezt a blogot írtam, hanem egy másik témában önmegvalósítottam (vagy fogalmazzunk úgy, hajmeresztő szociológiai látleletet készítettem a férfi-női kapcsolatok mibenlétéről), akkor is megszállott módon hajszoltam a kontextusba illő tapasztalatokat. Értitek. Mióta beletörődtem, hogy az oly sok korábban kipróbált élvezet mellett az evésről sem tudok lemondani, azóta őrült késztetést érzek, hogy ebben is csúcsra járjak. Tehát ha éppen olyan estém van, hogy valakivel beülök valahova, akkor mindig új helyre akarok menni. Márpedig minden nap olyan estém van. Az egyetlen hely, ahova szívesen és gyakran visszatérek, mert a legtöbbször semmi nem tűnik jobb ötletnek, az a Kadarka Bár.

A Kadarkában vendéglátás van. Elegáns vendéglátás. Valahogy mindig úgy adódik, hogy kerítenek nekünk helyet ott, ahova le szeretnénk ülni, hiába az állandó szinteteltház. Valahogy mindig úgy adódik, hogy háromszor annyit fogyasztunk, mint terveztük, mert minden minőségi, mert minden jól esik. Ha szívesen adják, akkor meg különösen szívesen vesszük is. És amúgy is. Olyan jó olyan helyen ülni, ahol kiszolgálják az embert. Legutóbb meg is kérdeztem a legkedvencebb felszolgáló lányunk nevét, hogy itt megemlíthessem, de sajnos a tripla fogyasztás okán mára már elfelejtettem. (Lapzárta után érkezett a hír egy kedves kommentelőtől: a hölgy neve Judy. Köszönjük Judy!) Lényeg, ami lényeg, hogy eddig mindig nagyszerűen ajánlott nekünk. Legyen az bemelegítő kör vagy kiszálló pohár, eddig mindig beletrafált. A véleménye érthető és lényegretörő, szubjektív és szakmai egyszerre. Annyiszor hallgattam már végig hogy mi szép szerkezetű, meg mi arányos bor, hogy sokkal jobban szeretem itt inkább azt hallani, hogy "szerintem ízleni fog, elég csajos, mégis komoly bor".

A kínálatról szintén csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Nem túl széles és szinte minden mainstreamséget nélkülöz, így aztán köszönő viszonyban sincs a sokkal inkább hype-olt borpatikák meg kóstoló helyek választékával. Kis, családi pincészetekből, rongyrázás mentes borok. Talán a Kadarka név is erre utalhat, valami jó dolog leporolására vagy éppen az újra felépítésére. Bárcsak szeretném a levendulát, akkor bizonyára egyszer megkóstolnám a helyi absztinens specialitást, a levendulás limonádét is. Na a pogácsát viszont szeretem, így a legboldogabb vendég voltam, amikor elfelejtették a rendelésemet, így vígaszdíjként extra mennyiségű pogácsával és földi jóval kaptam meg a várva várt sajttálat - végül ajándékként. Ugyanannyira járunk vissza ezért a legendás pogácsáért egyébként, mint a finom borokért. Legutóbb szintén a ház ajándékaként kaptunk meg pár szemet, amikor comingoutoltunk ezzel a huszonéves szinglik körében titkolni való függőségünkkel.

A hely szellemiségéért, ha jól tudom, a (sajttál feledékeny) főnök úr, Laurenczy Árpád felelős. Mert hogy elég hitelesen, ő is estéről estére ott pörög a helyen és kezeli elég szimpatikusan a legkülönbözőbb helyzeteket. Például az arra kóboroló kéregetőket, akik igen kellemetlen perceket okozhatnának a bárszékeken ilyen helyzetektől azért feszengve szürcsölő vendégeknek, ha nem az ő stílusával találkoznának. Mert hogy a koldulásra az a reakció, hogy rendkívül szívesen fizet nekik, amennyiben műszak után visszajönnek egy kicsit felsöprögetni. Hát nem jönnek, de egy másodperc múlva már feszkó sincsen a helyen. És hát a vendéget sem söprik ki innen, amin más helyek rendre oly' serényen igyekeznek. Mert záróra után egy órával nem a felháborodott pultos löki eléd kéretlenül a számlát, hanem a ház meghív egy "kiszálló körre". És mindenki elégedett.