Kosztoló blog

Egyszer kaptam életemben intőt. Természetesen koszttal kapcsolatos tevékenységnek köszönhetően. Éles kritikát fogalmaztam meg ugyanis a menzás paradicsomlevessel kapcsolatban. Történt ugyanis, hogy kettes sorban, balra igazodva bemeneteltem a menzára, levettem a műanyag tálcát, amelyen azonnal átázott a még rajta guruló mosogatólének köszönhetően a rám jutó, egy rétegnyi szalvéta, de volt legalább min méláznom, miközben az üde hangulatú nénik kimérték számomra a szintén törésbiztos műanyag tálkába a piros, paradicsomlevesnek nevezett hányadékot. Így aztán csökkent lelkesedéssel, de végülis a nokedliket pléh kanalamról a szoknyácskámmal ügyesen eltávolítva nekiláttam a napi menü elfogyasztásának. Hamar megálltam, ez már több volt a soknál. Odasétáltam az ablakhoz és egy hanyag mozdulattal kiborítottam az udvarra a kosztot. Melankolikusan néztem utána. Kicsit gondolkoztam, hogy a tál is repüljön-e utána. Valami olyan tekintetet képzelek ekkor magamra, mint ami az Amerikai szépségben a kattant fiún volt zacskónézegetés közben. Úgy éreztem, minden a méltó helyére került.

Hamar akadt árulóm. Piros paradicsomleves az udvaron, kislány a piros szőnyeg szélén. Ezt aztán rólam végképp nem gondolták volna. Hát én meg arról az ételről nem gondoltam, hogy fogyasztható. Körülbelül 20 évig nem próbálkoztam újra ezen a fronton. Se intőt nem akartam, se azt az ízt érezni még valaha. Így amikor először készítettem magam a paradicsomlevest, nem is egészen azt főztem. 

Hanem grillezett paprikás, paradicsomos valamilyen levest. Az alapötletet egy, a Gerlóczy Caféban elfogyasztott leves adta. Főztem egy zöldségalaplevet, bár spórolhattam is volna az energiáimmal és megtette volna egy leveskockás lötty is. De nekem úgy éreztem, elszámolni valóm van ezzel a levessel. Aztán kis vajon egy fej hagymát üvegesre pároltam, egy-két fej fokhagymát szeletekre vágva megpirítottam még mellette. Majd ráöntöttem egy konzervnyi paradicsomot, amiben úgy egészben van a hámozott paradicsom.

Ezt összerottyantottam sóval borssal, friss oreganoval és egy kis chilivel. Közben parázson meggrilleztem 4 nagy fej paradicsomot és egy szintén grillen sült, nagy fej kaliforniai paprikát. Gyorsan lehúztam a kormos héjukat és a rotyogó levesre dobtam őket. Főzés közben szétnyomkodtam a fakanállal a nagyobb darabokat, majd a tűzről félrehúzva, óvatosan, hogy meg ne égessem magam a kibuggyanó, forró cuccal, leturmixoltam az egészet és egy picit még tovább főztem.

Tálaláskor vékony szeletkékre vágott koktél paradicsomot szórtunk bele, valamint parmezánt és friss bazsalikomot. Csak mert nem vagyunk normálisak, még egy kis krutont is nyomtunk hozzá betűtészta gyanánt vagy mi: olíva olajjal meglocsoltam egy tepsit, kenyér szeletkéket fektettem rá, azokra pedig mozzarellát, provolone sajtot és fokhagyma szeleteket, végül pár perc alatt meggrilleztem.

Így tudtam csak megbocsájtani a paradicsom levesnek. Hogy grillpaprikás.

A nyarat többek között a fesztivál kaják miatt várom annyira. Pompos, rakós hot-dog, kürtőskalács, miegymás, aminek nem tudsz ellenállni olyan állapotban, amikor igazából semminek nem tudsz ellenállni. Ebben az üzemmódban meg ugye minden jobb ötletnek tűnik, mint ami valójában következik. Hát most leteszteltem, milyen a sátorból kiadott koszt a hanza barátainknál. Kettőt lehet találgatni. Dobpergés. Nem jó. Behatóbban nem foglalkoztam a nem-specialitásokkal (tortilla, gyros, pommes, pizza, dobozos kínai), ellenben próbáltam rámenni a számomra szokatlanabb tápokra. Így aztán választhattam a bratwurst és az édes péksütemények tömkelege között.

Van úgy 5 féle gofri például. Sima gofri, szívecske alakú gofri, juharfalevél alakú gofri, formátlan gofri (szerűség), semmivel vagy bármivel és különböző tészta vastagsággal. Első nekifutásra megpróbálkoztam a formátlan gofriszerűséggel, ami egy vaskos palacsintatészta, belekeverve valamilyen gyümölcs (banán, szilva, alma vagy meggy), és az NDK-ban sikeres úszó karriert befutott, bajuszos néni látványkonyhájában az egyik oldalán megsütik, majd a másik oldalára hanyag mozdulattal átperdítve szintén megpirul. Aztán mehet rá a fahéjas (kristály?!) cukor. Ebben sok kivetni való nem volt, de nyilván a felétől unalmas, mint egy lángos, mert giga adag. Megpróbálkoztam még egy sima gofrival, amire epret és tejszínhabot adtak. El lehet képzelni, ennek milyen eredménye van állva elfogyasztáskor.

Az abszolút nyertes a röszti. Lett volna, ha figyelek. Mert a hagymás, borsos, olajban sütött krumpli paca mellé náluk az almaszósz dukál. 3 paca, 3 euró. Egy is bőven elég annyi olajból, de legalább megosztoztunk. Ha az ember időben szól, fokhagyma szósszal is kérheti. Na itt németes pikantériát kell elképzelni, ami a fokhagyma mennyiségét illeti, de mindegy. 

Következett a sonkás-sajtos palacsinta, amit egy sonkás sajtos palacsintának lehet leginkább leírni. Gépsonka és trappistaszerűség négyszögletesre hajtogatva, frissen sütve, nyilván semmi extra.

Egészséges fesztivál-koszt nem létezik, ez nem okozott meglepetést. De egy picit reméltem, hogy amikor a natúr joghurtos epret kértem, akkor cukrozatlan cuccot kapok majd. Hát nem így lett, de annyira sajnáltam magam a 10 fokos nyárban, hogy természetesen ezt is becsülettel belapátoltam.

Húsban tényleg csak wurst, meg kínai csodák kaphatók, a wrust elképzelhető félméteres formában, hot-dogként buciba csomagolva, vagy tunkolászva, fehéren, véresen, májasan, de legfőképpen sörrel, így erre a hétre leginkább vega maradtam, na soványabb viszont nem lettem.

A két legkedvesebb uzsonnázó hely Budapesten a Csendes Társ és a Csészényi Kávézó. Szóval ha abba a felelősségteljes helyzetbe kerülnék, hogy ajánlanom kéne egy külföldi ismerősömnek egy helyet Budapesten, ahol eltölthet egy kellemes órát, bruncholhat, kávézhat vagy uzsonnázhat, akkor az országimázsolás lehetőségétől hajtva nyáron a Csendes Társat, télen a Csészényit ajánlanám. Mert fontos, hogy a kiszolgálás kedves, a hely pedig hangulatos és valamilyen szempontból különleges legyen, no meg persze elhanyagolhatatlan a jó koszt.

Nyáron odasétálni a Károlyi Kerthez már önmagában egy mini orgazmus. Egy kedves oázis a belváros közepén, szélforgókkal, zölddel, napfénnyel. Szinte sugárzik. A Csendes konglomeráció pedig szépen terjed, ami igencsak örvendetes. Tapasok, jegeskávék és most már finom fagyik is kaphatók a 3 egységben, és mindezekhez jár a mosoly is. Azért meg aztán külön bónuszpontot adnék, hogy kapható cukormentes limonádé is. Na azt nem mondom, hogy parkolni kiválóan lehet, de van a közelben 2 parkolóház is, ha valaki teljesen eltökélt. Még a gyerekeket is le lehet passzolni a játszótérre, és könnyű őket szemmel tartani a propellerek árnyékából, ha valakinek ilyen szempontjai vannak.

A Csészényi meg persze egész évben cuki, csak télen még kifejezetten meleg és otthonos is. Belép az ember és jól van. Ha úgy akarja, békén hagyják, ha ahhoz van kedve, akkor órákig el tud bámészkodni az összegyűjtögetett relikviák között, a pörkölő megnyugtató zümmögése és a kavargó illatok mellett. A békebeli forrócsokitól a mandulás tejig csöpögtethetjük a nyálunkat az étlap szezonálisan változó kínálatára. A kávé különlegességekről már nem is beszélve. A több, mint 30 féle, különböző területről származó arabica kávé mindegyikét helyben pörkölik és ha valaki szerelembe esik, ki is mérik, hogy otthon is bőszen élvezkedhessen.

Mivel legutóbb zárásra érkeztem, a sütiket már csak elvitelre kértem, úgyhogy otthon magamban cuppogtam csak rajtuk. Talán elég hangosan tettem ezt ahhoz, hogy jobb is, hogy otthon voltam. Répatorta ötös (lágy, nedves, megfelelően diós és nem túlzottan édes) csokitorta ötös (fekete, fekete, fekete, nem vajkrém, nem kiszáradt piskóta, egyszerűen csak csokoládé a köbön).

Az egyik legjobb dolog, ami nyáron az emberrel történhet, hogy legurít vacsorára egy jó nagy adag smoothie-t. Na jó, vannak azért ennél merészebb ötleteim is, de hazaérkezés után tényleg ez az egyik, aminek a legjobban tudok örülni. Míg télen az ezzel-azzal feltunningolt (avocado, sütőtök, aszalt áfonya, stb) gyümölcssaláta volt a sláger, úgy nyáron a joghurttal, túróval vagy anélkül összeturmixolt gyümölcsök jelentik a megunhatatlan felüdülést. Nincs az a mennyiség, ami elég lehetne. Persze ezt is lehet lightos vagy diéta gyilkos formában nyomatni. Kerülhet bele szénhidrát bombának, fajsúlynak, tömítőnek vagy fogalmazzunk úgy, édesítőnek banán és aszalt gyümölcs. A tudomány jelenlegi állása szerint tehát ezeket érdemes inkább reggelire fogyasztani. A mogyoróvajról meg aztán már nem is beszélve. Bátrabbak használhatják, nekem az már túl van egy határon. Pikantériának jók a magvak, változatosságnak az aromák (vanília, mandula) büntetlenül pedig okosíthat a fahéj, citromhéj és a méz.

Az én elméletem szerint mindent lehet házasítani, ami úgy ránézésre is összeillik. Így aztán " nap színei" vannak. Íme egy pár példa a kedvenceimre.

Ott van például a narancssárga nap. Mindenféle barack (fehér húsú, sárga húsú, nektarin, stb.) banánnal. Még aszalt sárgabarack is mehet bele, persze turmixolva az is. Szórásnak meg mandula.

Úgy, ahogy van, héjastól mehet a barack, a színe is szebb lesz.

Meg aztán a lila csoda, ami tkp a meggy bármivel. Áfonyával, szederrel, bármivel és joghurttal.

Ha nincs joghurt, akkor lehet a nap színe a piros, és tádám. Jó, persze szívás mindent kimagozni, meg csumázni, meg külön-külön is iszonyú finom dolgokról van szó. De érdekes módon együtt kiadnak egy vacsorát. Szóval megéri egy kicsit tökölni, az arányokkal kísérletezni, és így tökéletesíteni a rendszert.

Ha zöld napom van, akkor mindent nyomatok, ami zöld vagy sárga. Vagy legalább olyasmi. Sárgadinnye, kiwi, alma, körte, ananász, banán, avocado, mango, cukkini. Fűszerezésnek meg szinte lemaradhatatlan a citromhéj és a citromfű.

Persze ez már nem kifejezetten nyári szmötyi, mert a dinnyén kívül ezeket a gyümölcsöket úgyis külhonból hozzák egész évben. Viszont beszerezhetőek sima boltban, nem kell hozzá zöldségeshez menni. Csak ne áltassuk magunkat, hogy vitaminbombák. Nem azok, max levek. De hát ez van. Finomnak finomak azért.

A lehető legszebben a kávézásról. Ezt jelentik nekem ezek a videók. Gyönyörű képek, nagyszerű vágás, szenvedély, esztétikum, ízlés. Egyetlen színnel, a kávé színével. És talán, ami a kulcs: tisztelettel. Csak ez a barista gyerek lehetne jobb csávó. Na persze kávét azért főzhetne nekem.

A bátyám régen mindig azt mondta, hogy szeretne egy kis bobcat-et irányítani, ismerek olyat, aki a piros traktorra bukna. Én ha egyszer egy ilyen kávégépet kezelhetnék, akkor kerülnék a nirvanába. Egyébként is hiszek a dolgok szertartás szerű végzésében, mozdulatok koreográfia szerű egymásutániságában. Megnyugtató, biztonságot adó folyamatok ezek. Már az is, ha reggel benyomom a Nespresso gépen az On gombot, majd nem kifejezetten tovább haladok az öltözőszekrényem felé.  Ez a csávó viszont teljesen megszállott is. Látszik minden mozdulatában, ahogy megfogja, letörli, nem ereszti. Szereti, na. Ugyanúgy a cappuccinot is.

A tetkós barista jobb, mint a ragyás, a lombikos kávé meg aztán a kávéfőzés-szertartás netovábbja. Felér egy laboratóriumi kotyvasztással, nem egyszerűen egy profi gép pontos és odaadó használata, amit ha rosszindulatúak vagyunk, az espresso készítésre még ráhúzhatunk. Természetesen itt is, ahogy az espressonál, a másodpercek, tized fokok és egyetlen cseppek mind-mind számítanak. A lombikos kávé így aztán továbbra sem összekeverendő a teának is rossz amerikai kávéval. Persze ez az egész azért Californiában történik...

Nem rég egy ismerősöm New Yorkban járt és nagyon törtem a fejem, mit is kérhetnék tőle, hogy hozzon nekem, mert itt nincsen, nem Amazon-kompatibilis, sokkal olcsóbb vagy valami hasonló. De nem jutott eszembe semmi. Mert hülye vagyok. Ott van a csodálatos Beurre & Sel. Ha bárki arra jár, az szóljon vagy csak úgy hozzon nekem. Könyörgöm. Annyira isteni lehet. Nekem a só a cookie-n amúgy is nagy kedvenc. De ezek a Dorie és Josh Greenspan konyhájában, családi receptek alapján készült kekszek aztán kifejezetten csodálatosak lehetnek.

Az egyszerűen supercool néni, Dorie, nem kispályás házinéni. Ellenben szakácskönyv-szerző, képzett séf és pék, étterem- és élelmiszer kritikus a Bon Appétit magazinnál, valamint négy alkalommal nyert James Beard díjat. Cookie store-jában állítólag pontosan azok alapján a receptek alapján készülnek a kis fenségességek, amiket otthon talán már unalomig gyakorolt. 

A fia, Josh, saját bevallása szerint csak azért nyaggatta a muttert, hogy süssön minden kedd délután szorgalmasan, hogy a végtermékekkel aztán jól becsajozhasson. A marketing szöveg szerint aztán viszont rájött, hogy ez a sütögetés-dolog anyuval nem is olyan rossz időtöltés. Nyilván nem utolsó szempont, hogy ráadásul ők annyira jól csinálják, hogy aztán szépen jön már belőle a zseton is. Az először balkézről vezetett Cookie Bar kinőtte magát, találtak egy ügyes kreatív csapatot és a valószínűleg tényleg kiváló sütikhez nem is kellett már más, hogy online terjesztéssel is sikeresek legyenek.

Annyira egyszerűnek tűnik ez az egész sztori. Olyan jó lenne valami ilyet csinálni. Nem is találok most hirtelen erre kismagyar példát. Lehet, nem véletlen. A Cserpes lehetne talán ilyen, de persze a magyar mélyérzésű dramaturgiával megszínezve. Cserpes István a történet elején nem éppen elismert hazahőse volt, aki még nem talált rá a saját brandjére. Ő a Tejivó előtt egyszerűen csak nyomorúságosan próbálkozott és kudarcot kudarcra halmozott, aztán álmodott egy nagyot. A családi szál, amennyire tudom, ott viszont hiányzott. De a Cserpes azért szintén egy menő kis történet.

Ha valaki a Velencei tó mellett kielégítő gasztronómiai élményekre áhítozik, hát nehéz dolga lesz. Például nincs egyetlen tisztességes kávézó vagy cukrászda sem, az ország - állítom - valaha volt legjobb péksége pedig bár Gárdonyban volt, ma már lepukkant ingatlanközvetítő irodaként szuperál. A velenceito.hu természetesen szinte nem is üzemel, legalábbis az "Ötlettár" menüpont átmenetileg szünetel. Ennyit erről. De (jó) kávé után szomjazó szerencsétlenségemben, a velencei wakeboard pálya mellett heringeskedve nem hagyhattam ezt a dolgot annyiban, hát nyomoztam. Semmilyen ott lakó, vagy ott gyakran nyaraló ismerősöm nem tudott egy vállalható ötletet sem bedobni. Mondogatták hogy vannak ott "valami hotelek", meg Pákozd olyan szép, talán ott... De hát tök melegben árnyékra nem vetődöm átvitt értelemben, csak szó szerint, szóval Google Street View és miegymás segítségével kiderítettem, hogy szinte minden felejtős. Az egyetlen bevállalható helynek a Petrocelli tűnt...

A megérzés rendben is volt, a Petrocelli egy maga nemében szuper hely. Kedves kiszolgálás, jó kis kávék, helyes kis limonádék, a honlapon csak "ceder"-nek nevezett ciderek, valamint kábé nyolcféle frissensült étel. Tényleg frissen sült mind a cigánypecsenye, mind a rántott ponty, de ami még ezeknél is sokkal csábítóbb, az a grill camembert és a sztrapacska. Az adagok pedig több, mint tisztességesek. Szóval valószínűleg ebből már kiderült, hogy bár kétszer is kávézásnak indult a Petrocelli-project, mindkétszer óriás evészet lett a dolog vége.

A döbbenetes méretű camembert egyszerűen megeteti magát. Fél kiló zsír, de úgy megy le, mintha ott sem lett volna. A krumplit, ami mellette van, felejtsük el, csak egy gyenge kíséret, de odarakni egy ekkora sajtot, tényleg füstösen meggrillezve, az nem éppen decens dolog, ami egy kiéhezett strandolónak csak jól jöhet. A környezet egyébként szezonon kívül egy kis édenkert, a legszebb Sukorói résszel szemben, nyáron azért viszont néha be kell csukni a kedves magyar pancsoló népre nem kíváncsi szemet és a fület. De a remek sztrapacskát lapátolva, valószínűleg senki fel sem nézne. Hagymás, szalonnás, és ha sok tejfölt kér hozzá az ember, akkor a nyakonöntött galuska egy igazi főszereplő.

Na de ha tényleg semmi kedv bevergődni ehhez a csőcselékhez, ami a Petrocellit néha körülveszi, akkor ott van a Gárdony és Agárd között lévő szabadstrandon a burgeres. Életem strandos burgere. Tök véletlen. Aznap kezdett hölgyike a pultban, a kávé kábé 20 perc küzdelem az életében, még szerencse, hogy amikor kikértem az angus burgerem, a - gondolom üzletvezető/tulaj - főcsávó kivette a kezéből a lapátot. Olyat kaptam, még hazafelé a vonaton is nyammogtam. Dőlt ki belőle a minden, amit ha friss, én szeretek. Nyilván friss ubi, friss pari, meg trappista, semmi kunszt, az öntetben sem, de a zsömle-bacon-hús kardinális hármas, na az a nem mindegy. Hú de jó volt, jézusom. Szaftos, ízes, füstös, vaslapos. A zsemle persze ez azt édes magyaros, de tényleg tök friss volt, kicsit megeresztve a vaslapon, a husik utáni hátrahagyott pörcöt magához édesgetve.

Aztán persze ott van még szemben a Szúnyogszigeti Halász Csárda, ami egy tisztességes csárda kategória. Mindenféle-választékkal, amiből logikusan, a királyrák farkat érdemes inkább kihagyni, kis lehúzással, kiégetett kockás abrosszal, pincér brifkós, öltönymellényes felszolgálókkal. Csárda, na. Valamint meg lehet még kockáztatni a velencei Édes Velence cukrászda kézműves fagyijait. 

Ha nem lenne iPhone-om, nem lenne ez a blog. Mert ha éppen nem fotózom valamit, akkor csak úgy nyomogatom. Lefekvés előtt, ébredéskor, sorban állva, autóban ülve, evés előtt, alatt, után. Igyekszem elkerülni az ismerőseim szanaszétspammelését, de nem állítanám azért teljes mellszélességgel, hogy ez mindig sikerül is. Mindenesetre igyekszem minden contentet a megfelelő helyen megosztani. Begyűjteni meg egészen elképesztő, illetve eléggé fölösleges mennyiségű információt gyűjtök be. Főleg kaja témában.

Sajnos az Instagramot a legtöbb "nagyfejű" food vagy gasztro blogger eléggé szarul használja. Nem annyira vagyok kíváncsi Gordon Ramsay vagy a Világevő fejére, ahogy Kambodzsában vigyorognak. A Ramsay-ét talán nem is maga csinálja, a Világevőt meg tudjuk be egy személyes platformnak, szóval nincs harag. De például szerintem a Jamie-t abszolút érdemes követni. Először is van mindig "recipe of the day", másodszor pedig még családi fotó témában is jópofa képekkel operál. 

De ennél sokkal izgalmasabb, hogy milyen nagyszerű food appok vannak. 

Ami egyelőre nálam mindent visz, az a foodgawker, a többi gawker kajás változata. Olyan mennyiségben olyan minőségű recept cunami, hogy garantáltan teljes függőséget okoz. Ha egyszer az ember rákattan, nem fogja tudni megállni, hogy végig ne pörgesse minden nap az összes új termést, márpedig az legalább 20-25 perc. Legnagyobb részt angol nyelvű, minőségi food blogokról gyűjtött recepetek. Kizárólag nyálcsorgatós képpel, címmel és egy-két soros leaddel, ami alapján elég jó hibaszázalékkal eldönthető, hogy kattints vagy ne. Ha felcsigázott a dolog, akkor az app azonnal továbbdob az adott blogra. Így pedig tényleg elképzelhetetlen mennyiségű kajafanatikus oldalát lehet megismerni, házi receptekkel, paleo étrenddel, autentikus ínyencségekkel, király ötletekkel. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ami ide bekerül, az olyan szép, hogy azonnal akarod, nem véletlenül az a mottója, hogy „feed your eyes”. De tényleg. Nem a magyar blogoktól megszokott szint, csak a legigényesebbekkel lehetne összevetni, mint egy Dizájn menza vagy Dolce Vita. És persze lehet keresni, kedvenceket megjelölni, kategorizálni, feedback-elni, megosztani, stb.

Aztán ott van a Foodspotting, ami gyakorlatilag egy éttermekre specializálódott Foursquare. Lefotózod, hogy hol mit ettél, aztán ez meg terjed, lesz reputációd meg dejóneked. Lehet egymást direktben köveni, „dish”-t keresni, vagy egy étteremről előzetesen tájékozódni és persze pontot nyerni, „expertté” válni, egymást like-olni, kommentelni, és így tovább. Én minden oldalról használom, például ott vagyok egy adott helyen a cityben, ahol nem ismerem magam körül az éttermeket, megnézem a Foodspottingon, hogy mik vannak arra és ott ki, milyen kaját ajánl. Mert hogy nem csak azoknak a spotjait lehet látni, akiket direktben követsz, hanem ugye a helyeket is meg tudod külön nézni. Vagy beülök valahova, ahol még nem ettem egy bizonyos fogást, és nem is vagyok benne teljesen biztos, hogy mit válasszak, akkor megnézem, hogy ami az étlapon van, az hogy néz ki a valóságban (fényképen). Kapok ötleteket is az általam követett spotterektől, hogy hova menjek és nyilván én is mindent megörökítek, amit érdemes. Persze itt sem mindegy, hogy kit követsz, mert a megszállottak minden pofa sört meg otthon kotyvasztott cuccot is spottolnak, ami egy timeline-on megjelenik nálad, ez pedig enyhén unalmas is lehet, ha nem éppen a crush-odról van szó.

Aztán egészen használható app az Epicurious is. Ez is egy receptkereső igazából. Itt előzetesen már kategóriát kell választani, nincs olyan, hogy napi friss. Persze lehet valami után direktben keresni is, de alapvetően kicsit elvont kategóriákból kell kiindulni, mint „family reunion” vagy „low-fat summer”. Ott aztán pörgethető receptek először képpel és névvel, aztán ezen a saját felületen megnyitható (tehát nem egy önálló blogra vezetve), hozzávalókkal és instrukciókkal. Az összetevőket egy kattintással ki lehet rakni egy shopping listre, ami azért kedves. Sajnos itt nem feltétel, hogy mindenhez legyen kép is, de legalább sok helyen van review a receptekről, meg persze azonnal lehet a kedvenceket mindenhova megosztani vagy posztolni.

Magyarul beszélőknek ott van ennek a magyarított változata a Zewa féle Karma konyha, ahol persze nem fantáziadús kategóriákból lehet asszociálgatni, hanem "előételek", "desszertek" szintű csoportokból, de ezzel persze együtt lehet élni. Aztán tisztességes receptek következnek ugyanúgy leírással, bevásárló listával, sőt borajánlással. Aztán egy egészen okés étteremkereső, a Restaurants in Budapest is, ami a nevével ellentétben magyar  nyelvű tartalommal bír, és megmutatja a közeli éttermeket, kedvenceket, sőt a konyha nemzetisége szerint is lehet keresni benne.

Sajnos nem tudom, hogy ez a sok app hogy szuperál androidon, de gondolom, remekül.

Folyt köv.

Az egyik legnagyobb harcom az életben a következő: egyszerűen felsorolhatatlan, hogy hány olyan étterem van, ahol a felszolgálók bunkók vagy amatőrök, lassúak vagy képzetlenek, rendszeresen mindenféle atrocitások érnek, de ha végre leteszik elém az ételt, akkor mindent elfelejtek és megbocsájtok. Aztán legközelebb újra háboroghatok, sóhajtozhatok, reklamálhatok, mert semmi nem változott, így aztán megint jól is lakom. Meg is fogadtam, hogy több beszámolóban már nem írom le, ha valahol 70 percet vártam, rám öntötték a levest, kétszer számláztak, vagy éppen elfelejtették az ételem illetve a létezésem. Sajnos ez az átlag, szinte mindegy, hogy hova megy az ember, büfébe, bisztróba, fine dining fellegvárba. 

De még egy utolsó nyálverést hagy engedjek meg magamnak. A Fruska a lassú kiszolgálás csimborasszója. Ahányszor ott vagyok, közelharcot vívok, hogy egyáltalán elmondhassam valakinek, hogy mit akarok. Első körben csak egy étlapot, hopsz eltelt 20 perc. Nincs az az opció, hogy egy ital mellett választhassam ki, mit ennék, mert mire legközelebb egy felszolgáló színét látom, eltelt egy újabb 40 perc. Ilyenkor általában bemegyek, könyörgök, boci szemekkel rábeszélek, és ha nem unom meg a várakozást, akkor egy újabb 20 perc elteltével talán rendelhetek. Aztán megjön az étel és mennybe megyek. Legutóbb kacsahúsos risottot választottam. Néha még mindig álmodom vele. Az az étel egy szimfónia volt, sűrű, markáns szaft, tökéletes méretű és állagú hús és az ezt támogató, visszafogott risotto csodája. Még annyiba is került, ami a Fruskában azért nincs mindig így, amennyit szívesen kifizettem érte. Már nem emlékszem, hogy bicikliztem haza, valószínűleg transzban.