Kosztoló blog

A bodza sokkal több, mint a megosztó bodzaszörp, amit vagy imádsz vagy ki nem állhatod, illetve a nehezen szerethető bogyólé, ami viszont hú de egészséges. Sőt, a bizarr bundázott bodzavirágnál meg palacsintaszerű kreációknál is sokkal jobbakat ki lehet belőle hozni, persze csak annak, aki nem a "ki nem állhatom" kategóriába tartozik. 

Szörpben nálam, ha nem házi és mézes, akkor az IKEA-féle Saft Fläder a nyerő, de a szopókás Dryck Fläder változat is eléggé bejön. Figyelemre méltó ötlet a drága Borbás Marcsi-féle akácvirágos limonádé is egyébként.

Magamat meghazudtolva bodza-ügyben idén még időben ébredtem és a nagy esőzések előtt szedtem belőle jó sokat. Az eső ugyanis kimossa a lényeget, az édeskés virágport (már mint még a virágos formából, a bogyóval majd ha eljött az ideje, akkor kísérletezem), és akkor lehet nézni, hogy pedig milyen kedves ötletnek tűnt ez a bodza-project, aztán meg nem úgy lett.

Szóval szörpön kívül háromféle kaját csináltam belőle. Bodzás zabkását reggelire, bodzás tejberizst uzsira és bodzás túrógombócot vacsira. Idén több bodzát így azt hiszem, nem eszem. Bodzás recept fronton egyébként az egyeduralkodó nálam még mindig a 2012-es Gourmet-n kóstolt Rosinante-féle bodza-krémleves epres kecskesajt mignonnal, ott szerencsére amúgy is középpontban volt a bodza, de ez a leves volt az, ami nálam torony magasan nyert. Szinte mindig a Rosinante nyer, ha valahol megjelennek, de erről később. Az a remekmű olyan volt, hogy a séfbe, Gál Zsoltba azóta is szerelmes vagyok. Nem csak azért, mert őrülten tehetségesnek tartom, hanem mert szuperszexinek is. Megyek is majd az árvíz utáni romeltakarításra hozzájuk és beszállok a szüszifoszi munkába, amit ilyenkor végezni lehet.

Szóval. A bodzafejeket az előbb említett okból nem mostam meg, hanem a világvégén szedtem, ahol talán nincs annyi ólom meg savas eső, vagy ha van, hát így jártam. A bogarakat mindenesetre elég jó hibaszázalékkal lepöckölgettem, majd a kis virágokat lehámoztam a zöld szárakról és citromleves, citromhéjas, mézes vízbe áztattam egy napra. A citrom fontos, mert ez a cucc is megbarnul, ha bénázol. Az edényt lefedtem és hűvös helyre tettem, néha gyönyörködve benne és megillatolva az esszenciát át is kevergettem. Ez az alapvetés, amiből mindhárom esetben kiindultam. Az összetevők mennyisége a leszedett bodza mennyiségétől és a távlati tervektől függ. A lényeg, hogy a víz teljesen ellepje a bodzafejeket, sőt. Ha a kis renitens bodzák nem úsznának fel a tetejére, akkor azt mondanám, hogy ha a bodzák az edényben x-ig érnek, akkor a vizet 2x-ig kell tölteni. Nem tudom értelmesebben.

A zabkásába egy főre 4-5 evőkanálnyit raktam aztán a virágokból, és kétszer ennyit a vízből, majd még egy kis tejjel összeforraltam és friss epret dobtam bele. Mennyei volt. A virágokat ugyan harapdálja az ember, de kit érdekel.

A tejberizs majdnem hasonlóan készült, csak nem egy perc alatt, hanem 50. Na jó, azért egy picit bonyolultabb volt. A rizst puhára főztem fele sima vízzel, fele bodzás szmötyivel, raktam bele kikapart vaníliát is. Vigyázat, nem szabad tejben főzni, mert azt összekapja a citrom, és lehet csodálkozni, hogy szó szerint, mi a túró ez? Ha szép puhára főtt a rizs, akkor felvert tejszínt lehet hozzákeverni, és ha szükséges, mézzel, bodzával, vagy ami hiányzik belőle, azzal ízesíteni. Egy kis citromfű dísznek, vagy hozzárágicsálva még megbolondíthatja.

A túrógombóc túrójába pedig virágot tettem, a tejfölt csupán a bodzás citromos lével kevertem el, slussz poénként, a gombócok belsejébe egy szem epret tömtem. Jáááj.

Jövőre meg tuti, hogy bodzás fagyival, panna cottával, Crème brûlée-vel kísérletezem.

Ha Balatonfüreden vagyok, két dolgot nem tudok kihagyni a programból. Az egyik az Arany Csillagban a Farcita, vagyis pizzagolyók sajttal, sonkával töltve, fokhagymamártással, a másik a Bergmannban a Marcipános bohém.   Amíg ezeket meg nem kapom, nem nyugszom. Sőt, van hogy még valamelyikből magammal is hozok. A Farcitából mondjuk nem nehéz, hiszen annyi, hogy másnap reggel bődületes lelkiismeret furdalással, de megmikrózva még betolom a maradékot. Ott nem hagyom, el nem osztogatom. A Farcita nem játék. Szerintem ezt vallhatja más is, mert legalább 12 éve van az étlapon, ha nem több. A kínálat mindig atombiztos. A Csillag minden körülmények között nyitva van, pizza golyó mindig van.

A Bergmannra ugyanez igaz. A minőség, a hangulat, a töltés, mindig minden ugyanolyan. Azt hiszem, talán a kirekesztő matricák közül került le néhány a válság okozta kompromisszumkötés égető szükségszerűsége eredményeként. Flip-flopban és gördeszkával már bemehetsz, de ha lehet, a köldök piercingedet ne mutogasd, miközben cigizve simogatod a süteményes pult előtt érthetően nyáladzó kutyád. A marcipánoson kívül másféel bohémeskedés nem megengdett.

És igen, szemfülesek kiszúrhatták, hogy mostanában többször is kimaradt a Hatosban a velős pirítós. Öregszem.

Magamnak a legritkább esetben készítek húst. Egyrészt, mert komolyabb tápot nem nagyon vacsorázom, másrészt mert nem szeretem, amikor a hentesek kiröhögnek. Jó napot kívánok, egy szelet karajt kérek. Esetleg 15 deka darált húst. Azonban a családi asztal fundamentuma a mindenféle hús. Így, hogy Józsi a szomszédunkba költözött, azért rendesen szintet is léptünk. Nálam legutóbb egy olaszos grill esten akartunk meghalni a kaja overdose-tól. 

A húst (tarja+karaj) már előző este bepácoltam, az elkészítésig többször megforgattam. Valami ilyesmiben: 

• balzsamecet (kb 3 evőkanál)
• worchestershire (kb 6 evőkanál)
• szója szósz (kb 4 evőkanál) - ne uralkodjon el, mert olasz esten vagyunk vagy mi a fene
• olíva olaj (kb 6 evőkanál)
• frissen őrölt bors - fekete, fehér
• egy felkarikázott chili, magokkal együtt
• egy fél vöröshagyma átnyomva fokhagyma nyomón
• friss kakukkfű
• friss rozmaring
• friss petrezselyem

A tüzet időben meg kell rakni, a húst pedig vastag parázson kell sütni, semmi lángoló alányaldosás, meg türelmetlenkedés. Ilyenkor lehet fejenpörögni az előétellel, vagy még inkább valami aperitifet vedelni, hogy aztán a grill-aktus már egy kicsit pikáns, kicsit kockázatos vállalkozás legyen. Mi nyomtunk egy jó aperol spritzet a megérkezés örömére. Ez kellőképpen ellazított ahhoz, hogy átértelmezzem és lényegesen egyszerűbbé tegyem a recept alapján macerásnak tűnő köretet, a risotto golyót.

A grillzöldségekre nyomattunk még egy kis házi pestot, ez igazából tök fakultatív, de nálunk mindenki élt vele. Egy csomag fenyőmaghoz lepusztítottam a teljes bazsalikom termésemet, vettem egy kis csokor petrezselymet, reszeltem bele egy rakat parmezánt (nem tudom mennyit, sokat, meg amennyit úgy színében, állagában felvett), ezt kínok kínjával összeturmixoltam, bot mixerrel, mert mióta valamelyik konyhatündér exem tönkretette az erre alkalmas darálót, azóta egy új lovagra várok, aki majd vesz nekem egy újat, ne és ezen szomorkodva löttyintettem még ehhez a trutyihoz, kezemben a túlmelegedett botmixerrel, egy kis olíva olajat.

Az van, hogy szerintem az egész Balkán nagyon tud pékül. A szerb és vállaltan albán pékségek egyszerűen zseniálisak. Persze semmi csicsa, illetve a rájuk jellemző ízlésvilágú üzlethelyiségek ezek, de amit ott kapsz, azt megemlegeted. Ilyen például minden második pékség a Népszínház utca és a stílusosan II. János Pál Pápa térre (wtf?) keresztelt trendi, hype-olt és robbanás szerűen fejlődő városrészben. Sokan nem tudják, hát ha elmennek, megtudják, mi van ott. Olyan kávéautomatából jön a műanyag pohárba az espresso, hogy szerintem csak a balatoni szocüdülőkben találni már olyat, de ahogy belekóstolsz, csöndben maradsz. Ha kávét kérsz, kávét kapsz. nem kínálgatnak ám meleg tejecskével meg csöppentős mézecskével. Kávé rendel, nyomja a gombot és kész, de ez így is van jól. A sütemények meg. Hmm. Semmi cukormáz, szórás, cuncurka. Egyszerűen csak tömegük van. Szénhidrát, nesze. Burek van, nesze. Jóllaksz bazdmeg és mehetsz. Amikor ott voltam, nem fotóztam, shame on me. Ja, és még egy pillanatra visszatérve arra, hogy mi az, hogy "vállaltan albán", mert sok látványpékség, magyarnak vagy bárminek álcázott sütöde is albán kézen van ám, van is gondja velük a megfelelő gittegyletnek.

Na de új szereplő is van már a színen, a horvát tag, a mlinar. Semmi Facebook őrjöngés, dobpergés, launcholás, szinte kizárólag bloggerek írnak róla. Egyszerűen csak megnyitottak, és nyitnak újra és újra. A Petőfi Sándor utcában, a Corvin sétányon, a Károly körúton, és majd így tovább. Nem nagyon presszionálnak, hogy like-old, kövesd, nyomasd őket, szerény 8-900 rajongójuk van eddig a februári Facebook profil-nyitás óta. Nekik nem kell a cyber népszerűség, csak a bevétel. Világos gondolatmenet végülis. Van egy tisztességes, több nyelven (területi érdekeltség alapján) beszélő honlapjuk, aztán kész. Meg hát ez nem egy kis sarki sütöde ügy. Ez egy franchise, egy nagy volumenű, és végülis nagyüzemi cucc, a weboldal túlteng a technológia, szakértelem, gépek, és hasonló kifejezésektől. Croissant gyártás van, meg burek gyártás van. Ezen lehet finnyorogni, vagy lehet utánuk csinálni.

Mert hogy, amit ott kapsz, az elég jó. Már persze ha végre megkapod, mert nem tudom, mit toltak meló előtti este vagy hátul a szuper gépek között a felszolgáló fiatalok, de hogy nem megy ez a rendelés felvétel meg kivitel, meg egyéb körülményességek, az biztos. Legnagyobb bánatomra a kávémat olyan 15 perc várakozás után kapom meg, ami még egy dolog lenne, ha abból nem 10 percet arra várt volna az a szerencsétlen bögre, hogy célba találjon, így a hab már összeesett, meg nyilván sokat is hűlt az egész. De a kávé csodás. És nekik tök mellékes. Sehol nem említik meg, hogy miből főzik, hát alapos utánajárás után kiderül: Carraro. Belekortyolsz, megőrülsz. Csak úgy mellékesen mondanám, hogy a 2011 és 2012-es év kávéja és év kávéháza is a Carraro termékeket használja... Szóval én ezzel a helyükben egy kicsit domborítanék.

Aztán jöhet a burek. Ahogy kell, nyújtott tésztából, különböző töltelékekkel, friss, finom, valamint ízlés és tehetség kérdése, hogy drága-e, szerintem nem vészes elkérni érte 300 Ft-ot, egy töltött croissant-ért meg 225-öt. Meg persze van még sok minden más is, amit azonnal burkolnál: szendvicsek, kiflik, zsömlék, rudak, csövek, perecek, pogácsák, stanglik, fánkok nem folytatom. Valamint a weboldalt böngészve kiderül, hogy pecsétes kosher és halal termékek. Menjetek, egyetek. Bureket.

Mert körülbelül tényleg ennyi időbe telik elkészíteni és megenni ezt az ételt, mégis teljesen komplex élmény nyújt. Nem marad utána se hiány- se éhségérzet. Ha semmi nem jut hát eszembe vacsorára, energiám sincsen, minden bajom van, ezért akkor mindig ugyanazzal boldogítom magam: mozzarella caprese. Bazsalikom mindig nő nálam, a többit beszerezni meg nem kunszt. Illetve dehogynem. A mozzarella az ugye buffala. A paradicsom meg... hát abból tényleg nehéz jót kapni, de tudok kompromisszumot kötni. Illetve kénytelen vagyok, mert éhes vagyok.

Az insalate caprese originale elvileg semmi más, mint mozzarella sajt bivalyból, paradicsom, bazsalikom, bors és oliva olaj. Én ehhez sót és balzsamecetet is mindig teszek. Szentségtörés, vagy nem, így szeretem. Tunkolni tunkolnám valami jóféle ciabattával, de nem teszem, ha már egészséges eszegetésre adtam aznap este a fejem. Valamint ha már nagyon unom az alapreceptet, akkor balsamico helyett pestoval, vagy citromlé-fehérbor kombóval szórakoztatom magam. A bors természetesen mindig frissen őrölt és nem rég hozzájutottam egy kis vörösboros, durva szemű tengeri sóhoz, na az nagyon adja ehhez a koncepcióhoz.

Haladóknak és olyanoknak, akik hajlandóak elszöszölni egy ilyen egyszerű fogással is akár órákat, vannak azért persze fantáziadúsabb verziók:

Ott van például a mozzarella roulade

Vagy egy sült barackos verió

Vajon miért van divatja annak, ami nincs? Mert hogy Budapesten messze annyi street foodot nem lehet kapni, mint amennyire hype-olják a dolgot, vagy mint amire azt hiszik, hogy mostanában minden az. A street food nem egyenlő azzal a bármivel, amit meg lehet enni az utcán / az utcán lehet megenni. A street food maga a nacionalizmus. Helyi, friss alapanyagokból, utcai - gyakran mozgó pultos - árus által elkészített, a tradicionális konyhában gyökerező étel vagy italféle. Úgyhogy rossz hírem van, nem hogy a gyros meg a hambi nem az - már mint Magyarországon - de a Leves féle leves, meg a piadina se. A csöves kukorica például necces, de a lángos meg a hekk már egészen közelít a dologhoz. Mert annak ellenére, hogy semmi "frissítő' nincs abban a 3 deci zsírban, amit lenyelünk velük, mégis csak elvileg frissen sülnek, a rendelés után. A hurka-kolbászra pl. sajnos mostanában ez sem teljesen igaz.  Meg hát aztán általában ezek sem utcai vagy vásári árusoktól kapható cuccok. A Csöppentő viszont egy tök jó próbálkozás, csak maradjon is életben. Aztán ott vannak a kürtőskalácsosok, én azokat is bírom. 

Csöppentős szarvaskolbászos megőrülés

Aztán ott van a Hold utcai piacon az éves Street Food Show. Az idei résztvevők közül, sorry, de én egyiket se tartom street foodosnak. Nem véletlen, hogy bezsúfolják őket egy street foodozásra teljesen alkalmatlan helyre... És ez az egész rendezvény legnagyobb hátulütője. Meleg van, büdös van, tömeg van, kínlódás van, és persze mindezt horror áron. De hát a nem street food konyhát vivő éttermeknek jó hogy szüksége van vízre, hűtőre, miegyébre. Így egyébként meg még inkább le a kalappal a SVÉT általában sátras eseményei előtt.

Osztriga a Budaörsi Halpiactól a Street Food Show-n

A magyar konyha nem a jópofa, gyors kajálásra van berendezkedve, szerintem ezt a beláthatjuk. Folyik a könyökünkön a zsír, ritka az igazán finom vagy fantáziadús fogás. Általában mindig jobb ötletnek tűnnek ezek az ételek, mint aztán amekkora élvezetet okoznak. Ez nem a mi műfajunk, bármennyire is most ezzel próbálkozunk és bármilyen jókat is lehet enni manapság már az utcán (de mozgó árustól ki és mit vett utoljára? És hol?), valahol könyökölve. Nem tudom, hogy ezen elszomorító tények alapján vajon a  Food and Agriculture Organization beleszámolt-e minket, amikor azt mondta, hogy mostanság úgy 2,5 milliárd ember eszik street foodot naponta! Mert nem mindegy, hogy számolunk, ugye. Na mindegy, most kijött a Dining Guide féle street food akármi, majd jól megveszem és kiokosodom.

De nézzük meg, máshol hogy fogyasztják az utcán a zsírt szénhidráttal, pár autentikus ázsiai variációban. Ami itthon a lángos - továbbfejlesztve is max kolbásszal, kecsappal vagy nutelláva, az tőlünk keletre például így néz ki:

Indiai először bubis, aztán lapos lángos. Vagyis nagyon naan, nagyon nyelném.

Thai (eredetileg maláj?) szuper extra giga gyors roti canai. Nyugtatóznám.

Cukifiús, banános változatban:

És a populista, kerékkel hajtott, csokis változata:

És még egy kis indonéz zsír téboly: deep fried tofu meg tölött cucc

Bár a Lumúban többször csalódtam már, azok inkább személyes illetve személyhez kötött élmények. A kiállítások azért rendszerint hiánypótlóak, a jegyárak rendben vannak. Most azonban nem egyszerű, önjáró, múzeumban bambuló álcát öltve evett oda a fene. A sokadik Art&Wine Lovers Clubot hirdették meg, a szinte érthetetlen fél hetes időpontban, lélekszakadva tekertem az esőben, hogy aztán üres bicikliparkolóba beparkolva mélyrepülést tegyek a kőkemény smúzolás világában, itt kellett volna már gyanakodnom a társaságot illetően. A smúzolással önmagában nincsen semmi baj, de egy ártatlannak látszó kultúrprogram burkába csomagolva, statisztákkal tunningolva már sok ember kifejezetten kellemetlen helyzetbe kerülhet, ha ebbe tudatlanul csöppen bele. Na én egy ilyen statiszta voltam.

Van a szívemnek oly' kedves magyar embereknek az a szokása, hogy mindig éhesek. Akár egy tálca pogácsáért vérre mennek, ez végülis egy dicséretesen működő túlélési ösztönnek is betudható. De egyféle különös plusz motivációt ad az, ha valami ingyen van. Mert hogy az a nem túl sok ember (max 60?), aki bent volt a teremben, közelharcot vívott a három helyre csoportosított sajtos-magvas rudakért, és mint megtudtam, kevés volt az a karszalagos szerencsétlen, aki ezért az élményért, ami hamarosan következett, még fizetett is. Húsz fős nyakkendős-kosztümös csoportok méregették egymást dühösen, hogy ki az, aki éppen le tud támaszkodni a pogik mellé az 50*50 centis könyöklő-várat bevéve. Lemondtam hát arról, hogy harapjak valamit a sok jópohár bor előtt, amiben Wine Lover Club révén tovább reménykedtem. Konstatáltam, hogy a falakra szinte senki nem néz fel, és hogy a sarokban "atmoszféra teremtés" ügyén doboló feka csávót hajlott múltamból ismerem. Később kifejtem, hogy miért nem értettem ezt sem teljesen.

A pogácsa harc csak a felütés volt, a sommelier volt a megrendülésem következő tárgya. Az egy dolog, hogy én még nem láttam befont lófarkas, három számmal túlméretezett öltönyben parádézó rettenetesen antipatikus borbubust, de ez az én kirekesztő, ámde tudatlan mivoltomból fakad. Azonban azt megengedhetetlennek tartom, hogy egy afrikai tematikájú, rettentő sok szociális, etnikai, faji és kulturális témát felvető kiállításon, hogy arra a rettenet khaki zakóra még egy árpádsávos kitűzőt is biggyesszen ez a félkegyelmű. Ha legalább a munkáját jól végezte volna ez az ember, akkor nem kis elfojtott rosszérzéssel, de valamiféle elfogadással viseltettem volna. De amikor a borokról kérdeztük (a sommelier-t!!), akkor azt a választ kaptuk, hogy legyünk kedvesek nem kérdezni, mert mindenki össze-vissza kérdezget, amit már nagyon un, és majd a rendezvény végén bemutatja a borokat, elégedjünk  meg azzal. Hát befogtuk a pofánkat és vártuk a rendezvény "elejét". Soha nem ittam még Dél-afrikai bort, ismeretlen volt, idegen. Nem kerültem közelebb hozzájuk, így egy darabig ez még titok marad.

Történt ugyanis, hogy elkezdődött az esemény, unalmas, de nem túl hosszúra nyújtott megnyitó után elindult az "exkluzív"-nak nevezett tárlatvezetés, amit az érdektelen közönség beszélgetésének hangos zajától egy ponton túl lehetetlen volt követni. Mindenféle skrupulus nélkül pofáztak olyan hangerővel egy tárlatvezetés alatt, egy múzeumi környezetben az odarendelt bel- és külkapcsolatosok, hogy még arról is megfeledkeztek, hogy odébb álljanak, ha a szerencsétlen kurátor, a mellettük lévő képről szeretett volna valamit beleordítani a mikrofonjába. Mindehhez eleinte még hozzáadódott az őket szórakoztatni hivatott "autentik", sarokba berakott szerencsétlen feka dobolása. A borkóstoló, pedig nem kívánság műsor kérem szépen, megszabott rendje van, hogy miből és mikor kérhetsz, de legalább a beígért speech a borokról aztán érdeklődés hiányában? vagy beleszarás okán? elmaradt...

A borkóstoló tételei a következők voltak:

• Stellenbosch Simonsig Chardonnay, 2009
• Stellenbosch Cabernet Sauvignon és Merlot, 2010
• Stellenbosch Simonsig Pinotage, 2007

Mióta Laci megmutatta, mi az a hús, azóta láncaimat lerázva kajálom a kissé sem nőies, ámde emberes fogásokat. Marha burgerezem, ami belefér, szarvas borjúzom és szürkemarha hátszínezem. Az ünnep az nálunk rendes ünnep, odafigyelés van, ajándékozás van, és természetesen óriás kajálás van. Az utóbbi két alkalommal a következőképpen ünnepeltem.

Áprilisban a Kistücsökkel már másodszor próbálkoztam, és bár csakúgy mint az előző alkalommal, most is gyerekbetegségekkel küzdött a felszolgálás is, meg amit felszolgáltak, az is. Ez az élmény mégis minden bénázást feledtetett velem: szarvasborjú medvehagymás pürével, spárgával és trombita gombával.

Annak ellenére, hogy erről a rendelésről elfeledkeztek és gondolom, kapkodva kellett összehozni, egyszerűen mesteri volt, de a képen talán rendesen látszik is. Az ízek harmóniája, a színek kavalkádja, a különféle összetevők játéka. Tökéletes volt, na. A Kistücsökben az is jó, hogy nem kell szemérmetlenül borzasztó összeget otthagyni egy rendes étkezésért.

Nem úgy, mint a hasonló kategóriájú fővárosi éttermekben... Általában én vagyok az advisor, hogy hova menjen a család eszegetni, ha ünnepelnivalója van. Tudom, tudom, hogy még a horror magas árak mellett sem lehet nyereségesen fenntartani egyetlen fine dining éttermet sem, de akkor is. Azt is tudom, hogy az igényeink nagyon magasak, azt meg ki kell fizetni. De könyörgöm, jót szeretnénk enni, elérhető áron. Az egyszeri étterembe járó, aki mondjuk otthon is rendes ételeket főz, járt már külföldön és itt is egy évben akár többször is elmegy egy legalább 3 fogásos vacsorára, az jelenleg ilyen igényekkel bír, mert ennyit keres. Sorry.

Elszontyolodva vettem tehát tudomásul, hogy azokba az éttermekbe magamtól valószínűleg továbbra sem megyek, ahova nem a milliomos vagy bennfentes udvarlóim visznek. Bármennyire hajtson is a kíváncsiság még oly' sok hely után, egyelőre kivárok és megelégszem egy maximum 1.500 Forintba kerülő előétellel. Így esett tehát most a választás a Gepárd És Űrhajóra, ami Bolyki kedvelésű családom fantáziáját amúgy is már régóta pöckölgette.

Na gyerekbetegségeknek itt sem volt se szeri, se száma. De a lényeg a következő: szürkemarha borjú zöldalmás-bazsalikomos risottoval. Miáúú.

A risotto nekem eleve mumus, mert szerintem nagyon nehéz elkészíteni. Jól elkészíteni pedig gyakorlatilag lehetetlen. Na ez sikerült. Nem is akárhogy. Nem sikerülhetett volna jobban - tehát sajnos egyszer otthon is meg kell valósítsam, may the lord be with me. Aztán ott van az is, hogy nem szeretem az édes-sós összejátékot, szinte semmiben. Hagyma chutney kizárva, aszalt szilvával töltött akármi kizárva, vinaigrette és társaik kizárva. Szóval bevállalós voltam, amikor almás cuccot választottam, de itt csak az alma savanyúját lehetett kiérezni. Telitalálat volt, na. De a hús... Nagyon pici borjúcska lehetett. Olyan kis világos volt még a húsa, szinte tejes, mint a szopós malacé. Omlott, mállott, illatozott. Az a redukció pedig, ami az egészet körülvette... Áhh. Éhes vagyok.

Nehezen tudom már követni, hova rotálódnak a megjegyezésre méltó séfek ebben a gigantikus budapesti gasztro-reform-kezdeményben, amit a fine dining éttermek dinamóval hajtanak, hogy végre bevilágíthassanak a székelykáposztán nevelkedett egyszeri magyar tehetős-éhesek elméjébe. Már egyetlen étteremnek is nehéz követni a séf-metamorfózisait, például a Laci!-knak, de ha jól értem, akkor a Laci!... brand eredetileg Benkő Zoltán (Mák Bisztró) és Pollok László (Csalogány 26) közös ötlete volt valamint ők tulajdonolják, és míg eleinte a Hegedűs Gyula utcai Lacikonyhában Mogyorósi Gábor (Csalogány 26, Aranyszarvas - itt lett először konyhafőnök) és Tálas Katalin (korábban Aranyszarvas, azóta Mák) melegítette be a terepet, tesztelte magát és a közönségigényeket, na meg próbálta beállítani az árakat. Addig a hosszú, ámde hiábavaló CET-re várakozás után végül a Sas utcában megnyitott Lacipecsenye Karácsony Sándorral kezdte, (picit ott is próbálkozott Mogyorósi is egyébként), de aztán a Pecsenye egy meglepő fordulattal és Karácsony külföldre igazolásával, egy másik nagyágyúra, Takács Lajosra (Olimpia) váltott.

Na de ez mind lényegtelen is, az én szempontomból csak az a fontos, hogy a Laci!-ban (valószínűleg a Karácsony időszakban) átléptem egy huszonsok éve tartó belső határon. Kézzel vágott tatárt ettem ugyanis. Én, aki a legmerészebb időszakában is korábban csak medium well-re kérte a husit. Szépen, apró kockákra vágott, teljesen nyers (annak látszódó és érződő) húst falatoztam. És az olyan éteri volt... egyszerűen tökéletes. A fűszerezése, az állaga, a mennyisége, hogy nem szerencsétlen vajat kínáltak hozzá, hanem házi mayo-t. Remek volt, na. Nem is adtam belőle senkinek. Még az étlapon van. Menjetek el és egyetek.

Az étterem egész stílusa egyébként ötös. Négyen voltunk, mindig mindent egyszerre szolgáltak fel, ha kellett, akkor négyen - apróság, de fontosság. Érezhetően nem minden felszolgáló volt "hivatásos", vagy megfelelően képzett, de a felmerülő kérdésekre mindig megkaptuk a választ az illetékes hozzáértőktől. Az én királyrákos főételem nem ütött akkorát, mint egy másik szintén marhás választás. Egy finomkodás nélkül odarakott, tisztességes hús, a rib-eye. Szerintem tudják mit vár, aki 6.500 Ft-ért rib-eye-t kér - semmi arisztokratikus gondolkodást.

Plusz egy pont jár a bor-ajánlás mikéntjéért is. A sommelier az ajánláshoz előhozza a borlapot is. Az árakkal. Hogy ne kelljen kínlódva megkérdezni. Vagy aztán nem érteni. Természetesen mindezt úgy teszi, hogy nem azt érzed, hogy nem nézi ki belőled, szerencsétlenből, hogy ne ajánlhatna bármit, hanem hogy a történet végén semmiképp nem érezd magad paliravéve vagy lehúzva. Köszi, Laci.