Kosztoló blog

Szóval nekem még sodrófám sincs. Az álomvilágomban viszont ilyenjeim vannak:

Keljfeljancsi kés. Amikor olyan szerencsétlen tálba raktad a krémet, hogy annak nem lehet nekitámasztani, vagy belerakni a kést. Vagy ha üvegcséből, tégelyből kensz valamit (Nutella, mogyoróvaj, stb.) Amikor többen használtok egy kést, amikor sok apró valamit kensz, és nem akarsz minden egyes letámasztáskor mindent összemaszatolni. Megveheted, ha a MOMÁ-ban jársz. Haha.

Szerintem ehhez nem is kell kommentár. Vége a gőz által felhevített kanalaknak, a kifutó víznek, a nyűgnek, a szomorúságnak és az endless depressziónak. És nem is drága.

Az a durva, hogy ez tényleg működik. Persze nem arra való első sorban, hogy sormintákat csináljunk narancsokba, hanem hogy köröm-alatt-csípősség nélkül meg tudjunk hámozni egy narancsot. Vagy valami hasonlót. Nem kell ilyen messzire menni, mert itthon is lehet kapni. De a képet itt találtam.

Végre megvan a megoldás notórius maradék-főzőknek. David-Louis az isten. Pláne hogy elég fullos bársonyos díszdobozban kínálja a portékáját.

Én kicsit kérek, ekkorát? Nem, annál egy kisebbet. Ekkorát, egy picit nagyobbat, körülbelül úgy egy és egyharmad ujjnyit. Lótúrót! Ezt kérem, azt kész. Nem, mert azt én kérem... Vesszetek össze!

És még egy extra a végére. Összehajtom megsütöm, szétbontom, tálalom: Íme.

Amikor nem sokkal a briósos élmény után eljött a húsvét,  úgy döntöttem, én is répatortát készítek. Írtam is nekik, hogy ha nem titkos a receptjük, adják már át nekem a tudást. De sajnos titkos. A tudás meg hatalom. Olyannyira, hogy ők maguk sem tudják a receptúrát, az a lány (Evelin) sáfárkodik ugyanis fölötte, aki nekik a süteményeket készíti, alapos utánajárás és külföldre (London) utazgatás tapasztalatainak esszenciális leképeződéseképpen.

Nekem kellett tehát kitalálni, merre induljak répa vonalon. Ötezer receptet összegyűjtöttem, a következő szempontok alapján: a tészta nedves és lágy legyen, ne is hasonlítson porhanyós piskótára. Mazsolát köszönöm szépen, nem kérek, fűszerekben és dióban viszont bővelkedhet. A krém köszönőviszonyban se legyen a vajkrémekkel, hiszen amennyire dekódolni tudtam, a briósos répatorta krémje kókuszos, túrós, és természetesen reszelt citromos volt.

Mostanában fontos szempont még, hogy ha egy összetevőnek létezik egészségesebb kiváltója, akkor azt alkalmazzam. Így háztartásom fundamentuma már a nyírfa- és a barna cukor, a kókuszolaj, a mandulaliszt, a zabkorpa és társaik. A következőképpen egyediesítettem a sok összeolvasott gasztro irományt:

1 bögre barnacukorot 3 nagy vagy 4 normál tojás sárgájával kikevertem, hozzáöntöttem ¾ bögre olvasztott kókuszolajat, 1 pohárka natúr görög joghurtot és ½ narancs levét és 2 bögre apróra reszelt répát. A tojásfehérjét felvertem külön. Majd ahogy szokás, vegyítettem a száraz összetevőket is: 2 teáskanál fahéj, ½ teáskanál szerecsendió, 1 csipet só, ½ tasak sütőpor. 1 teáskanál szódabikarbóna, 1,5 bögre teljeskiörlésű liszt, 1 bögre mandulaliszt.

Aztán a két nagy küblit kell vegyíteni egymással, vagyis a nedves összetevőkben alaposan beledolgozni az elegyített száraz összetevőket és(!) pár szem durvára vágott diót is. Végül pedig ugye óvatosan a felvert fehérjét beleforgatni. 32-34 perc alatt 175 fokon megsül.

A krémhez: túró, natúr joghurt, kókusztejpor, narancs másik felének a leve, méz, reszelt citromhéj - olyan mennyiségben és összetételben, ahogy a szívünk és a nyelvünk diktálja.

Az enyém nem lett olyan morzsás talán, mint az etalonként emlegetett, talán túl sötét volt a barna cukrom, és mivel a családom nem szereti igazán a kókuszt, így a krémből a reszelék kimaradt, de a kókusztejpor azért engem megfelelően kárpótolt. Finom lett, na. 

Haladjunk tovább ezen a reggeli-rántotta vonalon. Én mindig zabkását reggelizem. Nem lehet megunni, annyiféleképpen el lehet készíteni. De ha a reggeli mondjuk délután kettőre esik, és nem undorító tél van, akkor szeretek valahova elmenni és nem zabkását enni. Panini, Farger, Villa Bagatell, mindegyik megérne egy misét. De nem rég a Briósban jártam, következzen tehát arról most egy rezümé.

A Briós eléggé gyerekbarát hely, így vasárnap délben nem csodálkoztam azon, hogy három kislapáton kellett átlábalnom, hogy eljussak a süteményes hűtőig. Mert hogy ez történt. Egy alapos konditermi meghalás után reménykedtem egy könnyű ebédben, ami aztán nem úgy lett. Még asztalt sem választottunk, levegőt sem vettünk a helyen, már megképződve álltam a szebbnél szebb, láthatólag házi sütemények előtt. Aztán végre leültünk és mivel a konditeremben teljesen leállítottuk az agyműködésünket, az ételek kiválasztásához segítségnek kértünk egy kávét. Finom is volt, hasznos is volt, így sikerült végre választani egy omlettet. Amit sajnos teljesen meg kellett ennem ahhoz, hogy rájöjjek, nem is olyat rendeltem. A bresaola kimaradt belőle, volt viszont benne medvehagyma. Hát nem ugyanaz a kettő, de magára vessen, aki másfél órára fentragadt az evezőgépen, így aztán nem ébred fel az – egyébként kicsit túl olajos – omlettje fölött időben.

Szóvá tettem, hogy ez nem az volt, de akkor már mindegy volt. Visszavándoroltam tehát a süteményekhez és alaposan elmagyaráztattam, mi micsoda és miből. Répatorta mellett döntöttem. Életem répatortája. Minden omlett-bűnt és sikítozó gyereket elfelejtettem, és gyönyörködtem. A krémben, a tésztában, a textúrában a színekben. Olyan lágy volt, olyan tökéletesen édes, pörkös, savanykás. Olyan éteri, hogy olyat még nem éreztem. Ráadásul vígaszdíjként ebben az örömben ingyen részesültem.

Ahhoz már tényleg rendes háziasszonynak kell lenni, hogy legyen nyújtódeszkád, sodrófád, klopfolód, őzgerinc formád, tökvájód, miegymásod. Na nálam elég nagyok a hiányosságok. Se rendes, se asszony nem vagyok ugyanis. Elképesztő mennyiségű felespoharat összeloptam már életem során, na abból bezzeg Dunát lehetne rekeszteni. Csak egy kis suvenír a Mr. Sörből, a Cornerből, a Lámpásból. Egyetemista korom ikonikus helyszíneiről, amelyekről emlékeim nincsenek, csak annyi, hogy ott voltam sokszor és tettem, amit tennem kellet, merengtem a félhomályban.

Szóval pogácsát szaggatni már minden méretben és formában tudnék, csak a leveles tésztát kinyújtani nem volt mivel. Meg most szaggatni ugye nem is kellett, millefoglie volt a terítéken. Két dologgal rögtönöztem tehát: a lapos tepsi hátoldala volt a nyújtódeszka, borosüveg a sodrófa. Tante Fanny féle 270 grammos leveles tésztából vettem kettőt, azokkal küzdöttem meg a következőképpen: fogtam a tésztát és a hosszabb oldalát felosztottam 3 egyenlő részre és elvágtam. Azokat, amennyire csak tudtam, egyenként hosszúkás téglalap alakúra kinyújtottam. 200 fokon légkeveréssel pár perc alatt megsütöttem, majd a sütőből kivéve azonnal megszórtam porcukorral, hogy ropogósak és tartósak legyenek. Aki bátor, így cukorral megszórva még kb. 1 percre visszateheti őket, hogy még masszívabbak legyenek, de itt már nagy a megégési kockázati tényező. Bonyolódik a helyzet, de a hosszúkás téglalapokat újra háromba vágtam, így lesz majd ugye 2 emeletes torony szerű a süti: egy réteg tészta alul, egy középen, egy a tetején.

Miközben sültek a tészták, felfőztem fél kézzel elkezdtem a krémet: 4 tojás sárgáját 10 dkg cukorral kikevertem fehérre. Közben 4 dcl tejet egy rúd vaníliával megízestíve, majd 40 dkg hozzászitált liszttel felforraltam és pikk-pakk besűrítettem. Egy külön pohárban lassan összekevertem egy kicsit a kikevert tojásból, egy kicsit az illatozó tejből, hogy össze ne kapja. Majd az egészet összevegyítettem fokozatosan, lassú tűzön. Figyeltem, hogy az egészből ne legyen egy vaníliás, cukros rántotta. Kb .10 percig így főztem, amíg tök kemény nem lett a krém.

Aztán 2 dcl tejszínt habfixálóval és porcukorral keményre vertem, ment bele egy kis mascarpone is, h még több legyen, de kemény hab maradjon! A habfixáló előny, de nem feltétel, ugye. De! Ezt ugye össze kell keverni a vaníliás trutymóval, tehát ha nem elég merev a tejszínhabunk, az egészet megette a fene, vagy legalábbis mi megehetjük kiskanállal, mert nem marad majd szépen a tésztalapok között. Miután ezt nagyon kihűtöttem, megépítettem a tornyokat: alulra egy lap, rá krém, rá még egy lap, rá krém és eper, tetejére egy harmadik lap, arra porcukor, kis mascarponés hab, ha maradt ki, egy szem eper rápöttyintve díszítésnek, köré málnát szórtam. Tádám.

Az első dolog, amire bizonyosan vissza tudok emlékezni és amihez képet is tudok társítani, az evéssel kapcsolatos. Nem csak az agyam által, az elmesélések alapján illusztrált történet, hanem igazi élmény. Olyan 4 éves forma lehettem. Rázom a lábamat az etetőszékben, magyarázok és minden bizonnyal éppen készülök valamit felborítani. Hajam pálmafában, pocakom kerek. Vágás. Elvakít az izzó fénye, ahogy alulról nézek bele az éles lámpafénybe, egyik oldalon az anyám, a másik oldalon az apám feje jelenik meg fölöttem. Anyám két kézzel nyitja ki a számat, apám nyúl le a torkomon. Hang nélkül dolgoznak, megijedni sincs idejük. Nekem se. Hallom, ahogy a bátyám az udvaron játszik. Emlékszem a csillárra, milyen volt így teljesen alulról belenézni, sose láttam úgy korábban, hiszen az étkező asztal fölé lógott. Arra dobtak most fel. Fekszem kiterítve, kipeckelve. A torkomon akadt egy halszálka.

Két-három (mirelit pizza, ráksaláta, Baldaszti's kóstoló tál) ételmérgezésen kívül nincs más evéssel kapcsolatos rossz élményem. Nem-evéssel kapcsolatos rossz élményem persze van. Másfél évig voltam anorexiás, meg bulimiás. Mikor mi. Nem ettem, de amit véletlen mégis megettem (szigorúan napi max. 500 kcal őrült sport mellett), azt is kisegítettem magamon.

A gyerekkorom meghatározó történeteiből felépülhetne egy teljes kulináris antológia. Mindig főztünk és mindig ettünk. Teljes évszakokat álltam végig anyukám mellett és kavartam, kevertem (valamiért a megszabott menetiránnyal szembe, vagyis az óramutató járásával ellentétesen, amit állítólag ezen a féltekén szigorúan tilos), az edényeket a kisujjammal gondosan kitöröltem, persze Sobri kutyával megosztva a legjobb falatokat. Főztünk sparhelten, főztünk bográcsban, sütöttük a pitét, dagasztottuk a tésztát, tekertük a rétest, szaggattuk a csipetkét.

Egyszer csináltunk bort is. Othelló szőlőnk van. Egy piros lábasban tapostam. Közben Sobri hessegette körülem a darazsakat. Egy színtelen, savanyú, ihatatlan lötty lett a szüret eredménye. Azóta is van belőle egy üvegnyi ecet. Desdemonának neveztük el. 

Eszem, ha fekszem és eszem, ha kelek,
Eszem egyedül és eszem ma veled,
Eszem ha félek, de eszem, ha merek,
Eszem mert fáj és eszem, mert édes,
Eszem ha kérsz, de eszem, ha vétek.

Eszem hát addig, amíg csak lehet.