Haladjunk tovább ezen a reggeli-rántotta vonalon. Én mindig zabkását reggelizem. Nem lehet megunni, annyiféleképpen el lehet készíteni. De ha a reggeli mondjuk délután kettőre esik, és nem undorító tél van, akkor szeretek valahova elmenni és nem zabkását enni. Panini, Farger, Villa Bagatell, mindegyik megérne egy misét. De nem rég a Briósban jártam, következzen tehát arról most egy rezümé.
A Briós eléggé gyerekbarát hely, így vasárnap délben nem csodálkoztam azon, hogy három kislapáton kellett átlábalnom, hogy eljussak a süteményes hűtőig. Mert hogy ez történt. Egy alapos konditermi meghalás után reménykedtem egy könnyű ebédben, ami aztán nem úgy lett. Még asztalt sem választottunk, levegőt sem vettünk a helyen, már megképződve álltam a szebbnél szebb, láthatólag házi sütemények előtt. Aztán végre leültünk és mivel a konditeremben teljesen leállítottuk az agyműködésünket, az ételek kiválasztásához segítségnek kértünk egy kávét. Finom is volt, hasznos is volt, így sikerült végre választani egy omlettet. Amit sajnos teljesen meg kellett ennem ahhoz, hogy rájöjjek, nem is olyat rendeltem. A bresaola kimaradt belőle, volt viszont benne medvehagyma. Hát nem ugyanaz a kettő, de magára vessen, aki másfél órára fentragadt az evezőgépen, így aztán nem ébred fel az – egyébként kicsit túl olajos – omlettje fölött időben.
Szóvá tettem, hogy ez nem az volt, de akkor már mindegy volt. Visszavándoroltam tehát a süteményekhez és alaposan elmagyaráztattam, mi micsoda és miből. Répatorta mellett döntöttem. Életem répatortája. Minden omlett-bűnt és sikítozó gyereket elfelejtettem, és gyönyörködtem. A krémben, a tésztában, a textúrában a színekben. Olyan lágy volt, olyan tökéletesen édes, pörkös, savanykás. Olyan éteri, hogy olyat még nem éreztem. Ráadásul vígaszdíjként ebben az örömben ingyen részesültem.
Utolsó kommentek