Bár a Lumúban többször csalódtam már, azok inkább személyes illetve személyhez kötött élmények. A kiállítások azért rendszerint hiánypótlóak, a jegyárak rendben vannak. Most azonban nem egyszerű, önjáró, múzeumban bambuló álcát öltve evett oda a fene. A sokadik Art&Wine Lovers Clubot hirdették meg, a szinte érthetetlen fél hetes időpontban, lélekszakadva tekertem az esőben, hogy aztán üres bicikliparkolóba beparkolva mélyrepülést tegyek a kőkemény smúzolás világában, itt kellett volna már gyanakodnom a társaságot illetően. A smúzolással önmagában nincsen semmi baj, de egy ártatlannak látszó kultúrprogram burkába csomagolva, statisztákkal tunningolva már sok ember kifejezetten kellemetlen helyzetbe kerülhet, ha ebbe tudatlanul csöppen bele. Na én egy ilyen statiszta voltam.

Van a szívemnek oly' kedves magyar embereknek az a szokása, hogy mindig éhesek. Akár egy tálca pogácsáért vérre mennek, ez végülis egy dicséretesen működő túlélési ösztönnek is betudható. De egyféle különös plusz motivációt ad az, ha valami ingyen van. Mert hogy az a nem túl sok ember (max 60?), aki bent volt a teremben, közelharcot vívott a három helyre csoportosított sajtos-magvas rudakért, és mint megtudtam, kevés volt az a karszalagos szerencsétlen, aki ezért az élményért, ami hamarosan következett, még fizetett is. Húsz fős nyakkendős-kosztümös csoportok méregették egymást dühösen, hogy ki az, aki éppen le tud támaszkodni a pogik mellé az 50*50 centis könyöklő-várat bevéve. Lemondtam hát arról, hogy harapjak valamit a sok jópohár bor előtt, amiben Wine Lover Club révén tovább reménykedtem. Konstatáltam, hogy a falakra szinte senki nem néz fel, és hogy a sarokban "atmoszféra teremtés" ügyén doboló feka csávót hajlott múltamból ismerem. Később kifejtem, hogy miért nem értettem ezt sem teljesen.

A pogácsa harc csak a felütés volt, a sommelier volt a megrendülésem következő tárgya. Az egy dolog, hogy én még nem láttam befont lófarkas, három számmal túlméretezett öltönyben parádézó rettenetesen antipatikus borbubust, de ez az én kirekesztő, ámde tudatlan mivoltomból fakad. Azonban azt megengedhetetlennek tartom, hogy egy afrikai tematikájú, rettentő sok szociális, etnikai, faji és kulturális témát felvető kiállításon, hogy arra a rettenet khaki zakóra még egy árpádsávos kitűzőt is biggyesszen ez a félkegyelmű. Ha legalább a munkáját jól végezte volna ez az ember, akkor nem kis elfojtott rosszérzéssel, de valamiféle elfogadással viseltettem volna. De amikor a borokról kérdeztük (a sommelier-t!!), akkor azt a választ kaptuk, hogy legyünk kedvesek nem kérdezni, mert mindenki össze-vissza kérdezget, amit már nagyon un, és majd a rendezvény végén bemutatja a borokat, elégedjünk  meg azzal. Hát befogtuk a pofánkat és vártuk a rendezvény "elejét". Soha nem ittam még Dél-afrikai bort, ismeretlen volt, idegen. Nem kerültem közelebb hozzájuk, így egy darabig ez még titok marad.

Történt ugyanis, hogy elkezdődött az esemény, unalmas, de nem túl hosszúra nyújtott megnyitó után elindult az "exkluzív"-nak nevezett tárlatvezetés, amit az érdektelen közönség beszélgetésének hangos zajától egy ponton túl lehetetlen volt követni. Mindenféle skrupulus nélkül pofáztak olyan hangerővel egy tárlatvezetés alatt, egy múzeumi környezetben az odarendelt bel- és külkapcsolatosok, hogy még arról is megfeledkeztek, hogy odébb álljanak, ha a szerencsétlen kurátor, a mellettük lévő képről szeretett volna valamit beleordítani a mikrofonjába. Mindehhez eleinte még hozzáadódott az őket szórakoztatni hivatott "autentik", sarokba berakott szerencsétlen feka dobolása. A borkóstoló, pedig nem kívánság műsor kérem szépen, megszabott rendje van, hogy miből és mikor kérhetsz, de legalább a beígért speech a borokról aztán érdeklődés hiányában? vagy beleszarás okán? elmaradt...

A borkóstoló tételei a következők voltak:

• Stellenbosch Simonsig Chardonnay, 2009
• Stellenbosch Cabernet Sauvignon és Merlot, 2010
• Stellenbosch Simonsig Pinotage, 2007