Az egyik legnagyobb harcom az életben a következő: egyszerűen felsorolhatatlan, hogy hány olyan étterem van, ahol a felszolgálók bunkók vagy amatőrök, lassúak vagy képzetlenek, rendszeresen mindenféle atrocitások érnek, de ha végre leteszik elém az ételt, akkor mindent elfelejtek és megbocsájtok. Aztán legközelebb újra háboroghatok, sóhajtozhatok, reklamálhatok, mert semmi nem változott, így aztán megint jól is lakom. Meg is fogadtam, hogy több beszámolóban már nem írom le, ha valahol 70 percet vártam, rám öntötték a levest, kétszer számláztak, vagy éppen elfelejtették az ételem illetve a létezésem. Sajnos ez az átlag, szinte mindegy, hogy hova megy az ember, büfébe, bisztróba, fine dining fellegvárba.
De még egy utolsó nyálverést hagy engedjek meg magamnak. A Fruska a lassú kiszolgálás csimborasszója. Ahányszor ott vagyok, közelharcot vívok, hogy egyáltalán elmondhassam valakinek, hogy mit akarok. Első körben csak egy étlapot, hopsz eltelt 20 perc. Nincs az az opció, hogy egy ital mellett választhassam ki, mit ennék, mert mire legközelebb egy felszolgáló színét látom, eltelt egy újabb 40 perc. Ilyenkor általában bemegyek, könyörgök, boci szemekkel rábeszélek, és ha nem unom meg a várakozást, akkor egy újabb 20 perc elteltével talán rendelhetek. Aztán megjön az étel és mennybe megyek. Legutóbb kacsahúsos risottot választottam. Néha még mindig álmodom vele. Az az étel egy szimfónia volt, sűrű, markáns szaft, tökéletes méretű és állagú hús és az ezt támogató, visszafogott risotto csodája. Még annyiba is került, ami a Fruskában azért nincs mindig így, amennyit szívesen kifizettem érte. Már nem emlékszem, hogy bicikliztem haza, valószínűleg transzban.
Utolsó kommentek