Mióta Laci megmutatta, mi az a hús, azóta láncaimat lerázva kajálom a kissé sem nőies, ámde emberes fogásokat. Marha burgerezem, ami belefér, szarvas borjúzom és szürkemarha hátszínezem. Az ünnep az nálunk rendes ünnep, odafigyelés van, ajándékozás van, és természetesen óriás kajálás van. Az utóbbi két alkalommal a következőképpen ünnepeltem.
Áprilisban a Kistücsökkel már másodszor próbálkoztam, és bár csakúgy mint az előző alkalommal, most is gyerekbetegségekkel küzdött a felszolgálás is, meg amit felszolgáltak, az is. Ez az élmény mégis minden bénázást feledtetett velem: szarvasborjú medvehagymás pürével, spárgával és trombita gombával.
Annak ellenére, hogy erről a rendelésről elfeledkeztek és gondolom, kapkodva kellett összehozni, egyszerűen mesteri volt, de a képen talán rendesen látszik is. Az ízek harmóniája, a színek kavalkádja, a különféle összetevők játéka. Tökéletes volt, na. A Kistücsökben az is jó, hogy nem kell szemérmetlenül borzasztó összeget otthagyni egy rendes étkezésért.
Nem úgy, mint a hasonló kategóriájú fővárosi éttermekben... Általában én vagyok az advisor, hogy hova menjen a család eszegetni, ha ünnepelnivalója van. Tudom, tudom, hogy még a horror magas árak mellett sem lehet nyereségesen fenntartani egyetlen fine dining éttermet sem, de akkor is. Azt is tudom, hogy az igényeink nagyon magasak, azt meg ki kell fizetni. De könyörgöm, jót szeretnénk enni, elérhető áron. Az egyszeri étterembe járó, aki mondjuk otthon is rendes ételeket főz, járt már külföldön és itt is egy évben akár többször is elmegy egy legalább 3 fogásos vacsorára, az jelenleg ilyen igényekkel bír, mert ennyit keres. Sorry.
Elszontyolodva vettem tehát tudomásul, hogy azokba az éttermekbe magamtól valószínűleg továbbra sem megyek, ahova nem a milliomos vagy bennfentes udvarlóim visznek. Bármennyire hajtson is a kíváncsiság még oly' sok hely után, egyelőre kivárok és megelégszem egy maximum 1.500 Forintba kerülő előétellel. Így esett tehát most a választás a Gepárd És Űrhajóra, ami Bolyki kedvelésű családom fantáziáját amúgy is már régóta pöckölgette.
Na gyerekbetegségeknek itt sem volt se szeri, se száma. De a lényeg a következő: szürkemarha borjú zöldalmás-bazsalikomos risottoval. Miáúú.
A risotto nekem eleve mumus, mert szerintem nagyon nehéz elkészíteni. Jól elkészíteni pedig gyakorlatilag lehetetlen. Na ez sikerült. Nem is akárhogy. Nem sikerülhetett volna jobban - tehát sajnos egyszer otthon is meg kell valósítsam, may the lord be with me. Aztán ott van az is, hogy nem szeretem az édes-sós összejátékot, szinte semmiben. Hagyma chutney kizárva, aszalt szilvával töltött akármi kizárva, vinaigrette és társaik kizárva. Szóval bevállalós voltam, amikor almás cuccot választottam, de itt csak az alma savanyúját lehetett kiérezni. Telitalálat volt, na. De a hús... Nagyon pici borjúcska lehetett. Olyan kis világos volt még a húsa, szinte tejes, mint a szopós malacé. Omlott, mállott, illatozott. Az a redukció pedig, ami az egészet körülvette... Áhh. Éhes vagyok.
Utolsó kommentek